Az újságírói függetlenség Mel Gibson A passió című filmje sajtóvisszhangjának tükrében

SZEGEDI TUDOMÁNYEGYETEM

BÖLCSÉSZETTUDOMÁNYI KAR

SZEGED

Az újságírói függetlenség

Mel Gibson A passió című filmje

sajtóvisszhangjának tükrében

Készítette: Stift Zoltán Angelico

kommunikáció szak

Témát adta: Zsolt Péter

szociológus, megbízott előadó

2006

Bevezetés

Dolgozatom célja Mel Gibson A passió című filmje sajtóvisszhangjának értékelése, és az ezzel kapcsolatos tanulságok megfogalmazása. Az újságírói függetlenség lehetőségét és megvalósulását vizsgálom e film sajtószereplésének tükrében. Az újságírói függetlenség kérdése sajátosan médiaetikai kérdés, amely egybeesik az ideológiáktól és manipulációtól mentes, tárgyilagos és felelős tájékoztatás problémájával. Munkám tehát médiaetikai értékelése annak a hullámverésnek, amely A passió nyomán a sajtóban keletkezett.

A passió című film már a vetítést megelőzően olyan vitákat váltott ki a kritikusok között, mint más bibliai témájú film még soha. Épp ilyen szélsőségesek voltak a nézők reakciói is. Ez a feszültséggel terhes állapot a külföldi és hazai médiában egyaránt tükröződött. Sőt a filmmel kapcsolatos konfliktus éppen a tömegkommunikáció színpadán bontakozott ki. Ezért tűnik tanulságosnak éppen e mozifilm kapcsán vizsgálni az újságírói függetlenség kérdését.

A film első bemutatása óta eltelt évek alatt elcsendesedtek az akkor felkorbácsolódott rendkívül heves érzelmi hullámok, és így ez a médiajelenség most objektívebben szemügyre vehető, mint korábban. Az idő sajátos érveket is hozott a sajtóban megjelent állítások mellett vagy ellen, amennyiben a film premierje idején jósolt következmények megvalósultak, vagy éppen elmaradtak.

Dolgozatom alapkérdése: Gibson filmjének médiavisszhangjában teljesült-e az újságírói függetlenség morális követelménye? Erre a kérdésre négy lépésben igyekszem választ adni: az első pontban az újságírói függetlenség fogalmát vizsgálom, a másodikban a filmmel foglalkozom, a harmadikban a sajtóvisszhang konkrét példáit hozom, a negyedik pontban pedig értékelem ezt a visszhangot.

Nem vállalkozhatok annak az összetett etikai elvárásnak részletes feltárására, melyet a dolgozatom címében szereplő kifejezés, az újságírói függetlenség takar. Mégis elengedhetetlennek tűnik, hogy a film és a filmről szóló cikkek elemzése előtt az újságírói függetlenség kérdésével kapcsolatban néhány általános észrevételt tegyek.

Elsődleges célom nem Gibson filmjének értékelése, hanem a film sajtóvisszhangjának elemzése. Ugyanakkor fontos, hogy egy olyan képet rajzoljak magáról az alkotásról is, amely alapján megfogalmazható a film sajtó-szereplésének kritikája. Ezért kap helyet dolgozatomban a film bemutatása és a film médiatörténetének leírása. Ehhez vezérfonalul a Német Katolikus Püspöki Konferencia honlapján található mértékadó információkat veszem, amelyek segítenek kiutat találni a néha egymásnak ellentmondó, és sokszor megalapozatlan sajtóinformációk útvesztőjéből. Ebben a részben utalok röviden a mozifilm azon manipulatív elemeire, melyek a sajtó-megjelenéstől függetlenül is tanulságosak a médiaetika nézőpontjából.

Miután Gibson filmjét bemutattam, konkrét újságcikkek példájával kívánom vizsgálni a független és etikus újságírói magatartást, illetve próbálom tetten érni az ezzel ellenkező hozzáállás eseteit. A nyomtatott és elektronikus média vonatkozó megnyilvánulásait igyekeztem nyomon követni. A kutatható sajtóirodalom nagy terjedelmű, de tartalmában nem túl változatos. Dolgozatom terjedelmi korlátain túl ez a tény is motiválja, hogy leszűkítsem azt az anyagot, melyen keresztül bemutatom a film médiaszereplését. Elsősorban a magyar sajtótermékek kínálatából merítek, de a külföldi sajtóban megjelent néhány jellemző megnyilatkozásnak is helyet biztosítok.

Ezek után a film sajtóvisszhangjának kritikáját úgy szeretném összefoglalni, hogy közben néhány egyetemesebb érvényű, az újságírói függetlenség kérdéskörével kapcsolatban A passió sajtószereplésén túlmutató tanulságot is megfogalmazzak.

1.Az újságírói függetlenség

1.1. Tömegkommunikáció és erkölcs

A nyomtatott sajtó és az elektronikus médiumok az emberi kommunikáció sajátos színterét adják, ezért árul el sokat a média erkölcsi természetéről a kommunikáció szó rövid etimológiai elemzése. A kommunikáció feltételezi az egymással „szótértő” tagok közösségét (communitas-t), illetve az egységet (communio-t) a közösség tagjai között. A communication és a community szó kapcsolata arra is utalhat, hogy a közösségeket a kommunikáció tartja össze¹. Ide vezethető vissza a kommunikáció erkölcsi jelentősége. Az erkölcs a kultúra rendező elve, a közös élet szabálya. Egy-egy civilizációban az etika normái szerint épülnek össze úgy a szellemi és anyagi javak, hogy azok a társadalom egészének és minden tagjának javát szolgálják. A tömegtájékoztatásban tehát, mivel az emberek közti kapcsolatokra épülő, azt tovább építő vagy pusztító kommunikációról van szó, szükségszerűen jelentős az etika szerepe, akár beszélünk róla, akár nem. Ha beszélünk róla, mégpedig bizonyított állítások rendszerét építve, akkor a médiaetika tudományának területén tesszük ezt. A médiaetika ugyanis az a tudomány, mely az etika szempontjából vizsgálja a tömegkommunikáció folyamatát, szereplőit és hatásait.

Az etika egy az emberi életet szabályozó normarendszerek közül, melynek tárgya az erkölcsi élet, azaz a szabad és ezért felelősségteljes cselekvés². Az etikai szabály - mint minden norma - cselekvésre ösztönöz, vagy attól tilt el. Míg azonban a jog például a külső megnyilvánulásokat veszi figyelembe, és azokat szankciókkal kikényszerítve igyekszik adott keretek között tartani, addig az etika belsőleg szabályoz. Utóbbi a helyes magatartást már a szándékok szintjén is törekszik megvalósítani. De vajon mi a valóban helyes és jó magatartás? Etikai szempontból jó az, ami az ember sajátosan emberi céljainak megfelel, rossz az, ami ennek nem felel meg. Ezért a viselkedésre vonatkozóan a jó és humánus jelzőket joggal érezzük felcserélhetőnek. Az "emberies", illetve "erkölcsös magatartás" ugyanazt jelenti: azt, ami igazán jó az embernek. Az erkölcsileg helytelen pedig nem más, mint az embertelen szinonímája.

Ilyen logika szerint jár el például a középkori gondolkodó, Aquinói Tamás is, aki az embert alapvetően értelmes lénynek tekintve az erkölcsileg elfogadhatatlan cselekedetet egy V. századi szerzőre hivatkozva az emberi értelem (humana ratio) elleni cselekedetnek minősíti³. Így épült Konfuciusz etikája is az embernek, mégpedig az állam hierarchikus közösségében élő embernek a fogalmára⁴. Szókratész naivan optimista etikai intellektualizmusának éppen úgy, mint Platón erénytanának fundamentuma is egy-egy sajátos emberkép volt. Arisztotelésznek a boldogságot, mint célt elérni törekvő emberről alkotott felfogása ezért határozhatta meg sok évszázadon át az etikai szemleletet Európában. Így vetett alapot Kant antropológiája a kötelesség etikájának, és így született sajátos etika Heidegger egzisztencia-filozófiája nyomán.

A mai európai kultúrában egyre kevésbé megragadható egy társadalmilag elfogadott erkölcsi minimum. E társadalmi konszenzus gyengesége ellenére a média világában vitán felül áll, hogy egy olyan egyetemes emberfogalom alapján fogalmazódjanak meg etikai szabályok, melyhez éppúgy hozzá tartozik az egyéni szabadság és az egymásért való felelősségvállalás, mint a személyi méltóság, vagy az igazság megismerésének joga és kötelessége.

Mikor e dolgozatban A passió című film kapcsán, az újságírói függetlenségről megfontolásokat teszünk, akkor az erkölcsi elemzés mögött ott a meggyőződés, hogy minden ember – egyéni képességeinek és aktuális lehetőségeinek korlátai között – képes megismerni az őt körülölelő világ igazságait, és joga, sőt kötelessége is megismerni azokat, hogy szabadon felelős döntéseket hozhasson a megszerzett ismeretek fényében. A médiumoknak pedig az igazságot joggal megismerni akaró ember szolgálatában kell állniuk. A médiaetika az újságírón ezt a szolgálatot kéri számon.

A médiumok szolgálata nem csak az egyes embereknek, hanem az emberi közösségeknek is szól. A modern demokratikus társadalmak és a média erkölcsi állapotának szoros kapcsolata – Rivers és Mathews szerint – azzal magyarázható, hogy a jól tájékoztatott köz a demokrácia alapja.⁵

1.2. Szabadság

Az újságírói erkölcsöt a szabadság alapozza meg. A szabadság egyrészt valamitől, másrészt valamire való szabadságot jelent. Aquinói Tamás szerint a valamitől való szabadság (libertas a quo) a valamire való szabadságban (libertas ad quem) nyer értelmet. A libertas a quo azt jelenti, hogy az akaratot nem kényszeríti semmi. Ez egyrészt velünk született adat, ami alapján az embert szabad akarattal rendelkező létezőnek mondhatjuk, másrészt egy olyan belső lelki szabadság, melyet mi magunk tudunk növelni vagy csökkenteni a külső körülményektől függetlenül. Ez a szabadság tulajdonképpen egy feladat, az önismereten alapuló olyan feladat, amit az újságíró nem a szorosan vett munkaidejében végez el, mégis meghatározza munkája eredményét. A libertas ad quem alapvetően választási lehetőséget jelent: választhatom ezt vagy azt egy cél elérése érdekében.

Aquinói Tamás miközben leszögezi, hogy az erőszak mindig sérti a szabadságot, azt mondja, hogy a végső cél vonzása nincs ellentétben a szabadsággal. Az újságíró munkájára alkalmazva ezt elmondható, hogy a média befolyásolása és kényszerítése, miként a média részéről alkalmazott manipuláció is, mindig erkölcstelen. Ezzel szemben nem káros a vonzás, amit az igazság képvisel. Ennek az erőnek engedni kell, sőt a média feladata, hogy az objektív tájékoztatás által ezt a szellemi erőt tovább is adja.

Az újságírói szabadsággal kapcsolatban Rivers és Mathews Médiaetika könyvükben megállapítják, hogy „az etika az, ami védi és fenntartja magát a szabadságot”⁶. Tehát, ha az újságíró megszabadítja magát az etikai kötöttségektől, a szabadsága látja kárát.⁷

A újságíró függetlensége nem abszolut (ab-solvere: eloldani; absolut: mindentől eloldott), hanem relatív: – hasonlattal élve – a kameraállványra szerelt kamera függetlensége, szemben a kézben lóbált kamera kötetlenségével. Egy bizonyos rögzítettség szükséges a kamera olyan szabad mozgásához, melynek eredményeképp érthető felvétel születik. A kamera a felvétel tárgyától azért lehet független, mert “függ” a földtől, amin az álvány áll. Az újságírói függetlenség feltételezi a valós tények megismerése és megismertetése melletti elkötelezettséget. Ezért a függetlenség helyett talán pontosabb a „pártatlanság” kifejezés, amely jobban kifejezi, hogy a médiumnak a részigazságok képviselete helyett (pars, partis: rész) a tények teljes összefüggésének föltárására és közvetítésére kell törekednie.

Az újságírói szabadság a társadalmat és a politikai hatalmat is érinti. Etikailag nem elfogadható, ha valamely intézmény vagy személy, nyomást gyakorol a hivatásának elkötelezett médiára, hacsak éppen abban nem, hogy legyen hivatásának elkötelezett.

1.3. Újságírói hibák és erények

A rész-rehajlás mentes tájékoztatás nem jelent érdektelenséget. A teljes közömbösség esetében ugyanis „el sem készül az interjú vagy a cikk, mert miért is foglalkozzon az ember olyan kérdésekkel, melyek valójában nem érdeklik”. A „pártatlanság tehát nem is annyira attól függ, hogy milyen érdekeltségeink vannak, hanem inkább attól, mennyire tudunk elvonatkoztatni érdekeltségeinktől”. Zsolt Péter Médiaetika könyvében az erkölcsi követelményként jelentkező függetlenség, azaz a személyes érdekeltségektől való elvonatkoztatás megvalósításának két útját különbözteti meg⁸: „az egyik az önismeret és szakmai rutin, a másik a cinikus beállítottság”.

Az önismeret, mint módszer, erkölcsi reflexiót jelent, ami lehetővé teszi hogy az újságíró őszintén fel- és beismert elfogultsága fölé kerekedjék. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy „etikus újságírói magatartás nincs önismeret nélkül, és a professzionális újságíróvá válás komoly személyiségfejlesztő munkát igényel”.

A második út, a cinikus alapállás, mely akár szembe is állhat az önismeret útjával, ha a cinizmus alatt mindent megkérdőjelező közönyt értünk. Az ilyen értelmű cinizmus „érződik a riporton, a cikken, az interjún, és ezért rombolja a demokrácia tekintélyét, mert azt üzeni a befogadónak, hogy neki sincs oka hinni ezeknek az embereknek, intézményeknek”.

A cinikus magatartás eredetileg és lényegét tekintve azonban nem egyenlő a gúnyos és passzív elhatárolódással. Ha a cinizmus belső függetlenséget jelent, melyet nem befolyásol semmilyen külső szorongatottság⁹, akkor akár integrálható is az önismereten alapuló proszociális újságírói beállítottságba.

Az agnosztikus gondolkodás is ilyen cinikus függetlenségnek, a mások véleményétől és a saját érzelmektől való szabadságnak tűnhet¹⁰, de másról van szó. A szkepszis az újságírót valójában olyan ellentmondásos helyzetbe hozza, melyre Chesterton kritikus szavai vonatkoznak: „For madness may be defined as using mental activity so as to reach mental helplessness; and they have nearly reached it.”¹¹

1.4. A józanság

Az a komplex eszmény, amit a média szabadságának nevezünk, nem valósítható meg a józanság nélkül. A józanság az ókori bölcselet kifejezésével élve egy erény (görögül areté; latinul virtus), olyan jó készség, mely az embert és cselekedeteit jóvá teszi.

Nem térhetek ki arra a MacIntyre által elindított erkölcsfilozófiai vitára, mely mára az erények etikájának megújulásához vezetett. Csupán annyit kívánok jelezni, hogy, míg néhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna az ókori erénytanra hivatkozni egy etikai fejtegetésben, 1980 óta ez újra elfogadott.¹²

Platón szerint a legalapvetőbb erények (belátás, bölcsesség, férfias bátorság, mértéktartás) kifejlődése biztosítja a közösség rendjét. Arisztotelész Nichomachoszi Etikájában az egész erkölcsi rendszert a négy sarkalatos erény köré építi. Tanítja, hogy az erények gyakorlással szerezhetők meg, és jó tetteink belőlük fakadnak. Hiányuk a rossz tettek forrása. Segítségükkel az ember uralkodhat egész érzelemvilágán és alárendelheti cselekedetit az arany középútnak, melyet az értelem diktál. Fontos, hogy az attikai bölcs szerint az erényt önmagáért kell megszerezni, és nem eszközként fölhasználni más értékek megszerzésére. Ez a média eszményre is érvényes: az újságírói szabadság ilyen értelemben cél és nem eszköz. Cicero és a többi sztoikus sokat foglakoztak a társadalom működéséhez szükséges polgári erényekkel, és a szenvedélyektől való mentességet tekintették igazi erénynek.

Az ókori bölcselet megfontolásai - beleértve a már említett cinikusokat is – megteremtik a lehetőségét annak, hogy az újságírói függetlenség lényegét, a józanság erényének birtoklásaként határozzuk meg. A józanság teszi képessé az embert, hogy a világról és önmagáról helyes és objektív képet alkosson, és gondolkodásmódját, magatartását ehhez szabja. Ez teszi alkalmassá az újságírót arra, hogy munkáját részrehajlás nélkül végezze. A józansághoz tartozik az önismeret, a kiegyensúlyozottság és az önuralom. Csakis e készség birtokában valósítható meg az újságírói függetlenség, kerülhetők el a fanatizmus és nihilizmus végletei. A szakmai rutin gyümölcseként is értelmezhetjük, bár gyökerei mélyebbre nyúlnak a szorosan vett szakmai praktikumnál. Egy olyan belső szellemi erő, mellyel az ember kézben tartja magát, hogy szimpátia, érdek vagy ellenszenv le ne térítse a dolgok tárgyilagos megismerésének útjáról. A begyakorlottság teszi lehetővé, hogy könnyedén úrrá legyen az újságíró saját érzelmi kötődésein, averzióin, és a bemutatandó témát ne a saját indulatai, és hangulata, hanem józan fölismerése szerint ragadja meg.

A józanság az önismeretből táplálkozik és visszahat az önismeretre. Ha az újságíró ismeri önmagát, akkor józanul távolságot tart saját véleményétől. Bár érző lény, érzelmi kötődéseit képes józansággal uralni, s önmagától való belső függetlenséggel kritizálni tudja azt is, akit kedvel, és be tudja mutatni azok értékeit is, akiket nem kedvel.

A józanság az arisztotelészi mértékletesség sajátos megnyilvánulása. A természeti népeknél a mértékletesség megfelelője az életbölcsesség, mely férfiaknál az erő értelmes használatában és a tökéletes fegyelemben mutatkozik meg. A középkorban lovagi erénynek tartották a mértékletességet, mely gátak közé fogja, s ezzel megsokszorozza és megfelelő cél szolgálatába állítja a testi-lelki képességeket. A józanság - mint a mértékletességhez tartozó erény - a helyes arány megtalálását jelenti a kommunikáció különféle elemei, például a beszéd, a közlés és a hallgatás között. Ez a helyes arány a kiegyensúlyozottság és a nyugalom alapja. A józanság megszerzése a gondolatok, ötletek, vélemények, kívánságok, vágyak, indulatok fékezésével kezdődik. A józanság belső erényének elsajátítását segíti a mértékletesség a külső dolgokban. Az emberi kapcsolatokban gyakorolt türelem például útját állja a józansággal ellenkező szélsőséges megnyilvánulásoknak. Az újságírói pártatlanság lényege pedig éppen ebben ragadható meg: óvakodni a szélsőséges megnyilvánulásoktól.

A józanság erénye mellett az az önismeretben gyökerező alázat teszi lehetővé a valóság demagógiától, ideológiáktól és manipulációtól mentes, felelős feltárását. Az alázat igazi tartalmát jól megvilágítja a latin humilitas szó, mely alázatot jelent, de igazi értelme a humilis kifejezésből magyarázható. Ez utóbbi eredetileg a „föld felszíni rétegéhez (a termékeny humus-hoz) közeli”-t jelentett, és csak később kapcsolódott hozzá az alázatos viselkedést jellemző tartalom. A „(termékeny) felszínhez közeli” jelentésből kiindulva belátható könnyen, hogy az alázatosság nem egyirányú, lefelé hajló magatartás – miként azt a magyar szó sugallja –, hanem a realitástól se fölfelé, se lefelé el nem távolodó elme. Az újságírónak is erre a „valósághűségre” van szüksége, hogy miközben szakmai önértékelése nem csorbul, el ne feledkezzen hivatásának határairól és elkerülje a manipuláció, ideologizálás illetve demagógia kísértését. Az alázatos újságíró se többnek, se kevesebbnek nem gondolja magát annál, ami. Ez az önmaga iránti helyes viszony óvja meg attól, hogy az érdeklődő ember szabadsága fölé vagy az objektív tények igazsága fölé emelje magát. Az alázat nem engedi, hogy az újságíró saját érdekeit bármi módon fölé rendelje annak, aminek szolgálatára hivatott. Tehát az újságírói alázat hiányáról kell beszélnünk, amikor valamely ideológia szolgálatába állított manipulatív módszer vagy demagóg eljárás alkalmazását érjük tetten a sajtóban.

A tények megismerhetőségéről való lemondás a tájékoztató szakma szellemi zsákutcája. A fanatikus újságírás ezzel a magatartással szemben az igazság abszolút birtokosaként tudja magát, és dialógusképtelen erőszakossággal sulykolja vélt igazságát. Kiváltképpen etikátlan ezt valamely ideológia érdekében manipulatív eszközökkel tenni. A fanatizmus motívuma a hamis önismeret, velejárója pedig a manipuláció. Az újságíró kezében ez utóbbi az a rejtett kényszerítő eszköz, amivel „saját igazságát” észrevétlenül ráerőszakolhatja az olvasóra, hallgatóra, nézőre. Az etikus tájékoztatás mindig tiszteletben tartja a szabad gondolkodásra hivatott ember méltóságát. Az igazság sajátos természete, hogy az értelmes ember vagy szabadon ismeri fel azt, vagy sehogy. A tények igazságának erején kívül semmi más erő nem alakíthatja az ember meggyőződését anélkül, hogy méltóságában ne sértené őt. Alázatra van szükség ahhoz, hogy az újságíró ezt elfogadja és ennek megfelelően partnerének tekintse a tájékoztatást befogadó embert: ne befolyásolni akarja, hanem önálló gondolkodásra hívja meg.

Az ideológia szó eredetileg a plátóni értelembe vett, tökéletes „ideáról való beszéd”-et jelenti. Ma azonban a valóságra erőszakkal ráeröltetett, alapvetően hamis, saját érdekből képviselt gondolatrendszert értünk rajta, mely egy szubjektív - sokszor káros - idea abszolutizálása.

Eredetileg a manipuláció is pozitív tartalmú szó volt: a kéz (latinul manus) meghosszabbítását jelentő eszköz használatára utalt (például csipesz, orvosi beavatkozásnál szike stb.). Ma olyan hatást értünk a manipuláción, amely a manipuláló akaratát észrevétlenül átruházza a manipuláltra, akinek a tudatos reagálását és beleegyezését bizonyos rejtett (manipulatív) eszközökkel kijátszotta, megkerülte.¹³

Bár a demagógia¹⁴ elsősorban a politika területén alkalmazott fogalom, a médiumokra is vonatkoztatható. A demagóg szó a görög népvezér kifejezés (demosz + gogosz) magyar megfelelője. A demagógokat az ókori Athénben a demokrácia torzulása vetette felszínre. A demagógok az emberi gyengeségre épitettek – kapzsiság, hiúság, tetszelgés – , s ezek meglovagolásával tömegek előtt tudtak népszerűságre, majd a néphangulatot felelőtlenül úgy befolyásolták, hogy a törvényes hatalmat korlátozni tudják. A sajtó is élhet, sőt visszaélhet a demagógok által felismert és kihasznált „pszichológiai” lehetőségekkel. Az érzelmeket felelőtlenül bombázó médium joggal mondható demagógnak.

Találónak tűnik a sajtóvisszhang kifejezés is. A hang visszaverődik a szilárd felületről, de ez már nem az eredeti hang, hanem a felület minőségétől és méretétől, valamint a távolságtól függően megváltozott hang. Megváltozott, de nem feltétlenül torzult. Így van ez minden sajtóban visszhangzó ténnyel is. Az adott médium közvetítésével a valóságnak egy leegyszerűsített tükörképe, visszhangja jut el az újságolvasóhoz. Ez a visszaverődött hang lehet hiteles vagy torzult. A hitelesség forrása az újságíró szakértelme, lényeglátása és felelős magatartása. A torzulás oka pedig lehet tehetségtelenség, vagy a félrevezetés tudatos szándéka. Bármi legyen is az ok, a médiaetika attól óvja a médiát, hogy torzított, hamis információt, vagy teljességnek bemutatott féligazságot adjon tovább.

Nem szabad elfelejteni, hogy az egyes médiatermékek mögött nem csupán gazdasági, politikai, társadalmi, pszichológia és egyéb szükségszerűségek, hanem felelős személyek konkrét döntései húzódnak meg. Igaz, a felelősség kérdését sokszor nehezíti az úgynevezett "many hands" modellel leírható jelenség.

1.5. Dilemmák

A profi tömegtájékoztatás bizonyításra nem szoruló etikai alapelve¹⁵, hogy az igazságot kideríteni és föltárni az arra jogosultak előtt jó, ellenben azt elfedni, meghamisítani - még jó szándékkal is - rossz. Ugyanakkor az újságírói igazságkeresés különbözik akár a tudományos, akár a művészi, vagy filozófiai igazságkereséstől. Az első bizonyított tételek rendszerét építi föl a valóság akár legkisebb részterületéről, utóbbiak pedig a teljes valóság igazságát keresik: a filozófia tudományos módszerrel, a művészet az intuíció globális látó és láttató képességével. A média igazságkeresése nem ennyire alapos és átfogó, viszont aktuális. Egy információ értéke a média számára hitelességéből és az idő-tér-érdek dimenzióban értelmezett aktualitásából adódik.

Egy újságnak nem azért hiszünk (és nem azért vesszük meg), mert mindent cáfolhatatlanul igazol, hanem mert gyors, de hiteles forrásnak bizonyult eddig. Ezt a tekintélyét - és vele létjogusultságát is - elvesztheti, ha hazugságon érjük. Ezért tartják számon joggal a médiaetika élétfontosságú funkciói között a bizalom megtartását, amelyet nem egyszerű összeegyeztetni a naprakész tájékoztatás szempontjával. Erre a paradox helyzetre alkalmazható az úgynevezett fogolydilemma játékelméleti modell. Amikor az újságírónak arról kell döntenie, hogy a megszerzett információt azonnal leközölje, vagy még várjon, mert szükséges volna kiegészítő információkat szerezni, hogy a hír biztosabb legyen. A hír leadásának késleltetése viszont azt a kockázatot rejti magában, hogy egy másik médium másik újságírója előbb hozza nyilvánosságra az esetet – és "nyer". Ha kooperáló magatartást tanúsítva arra számít az újságíró, hogy a másik is precíz munkát fog végezni, az viszont a verseny szempontjait előnyben részesítve közli, amit megtudott vagy megsejtett, akkor a “kooperáló” lemarad. Ha viszont mindannyian versengenek, akkor annak a nyilvánosság látja kárát, mert a tömegkommunikációt nem megbízható adatokkal árasztják el.

Csak tovább bonyolítja a szituációt, ha ideológiai nyomás is nehezedik az újságíróra, aki már nem is a valóság feltárásával foglalkozik, hanem többé-kevésbé megalapozott információival egy másik, többé-kevésbé megalapozott hírt cáfol, ellensúlyoz. Nyilvánvaló veszély ilyenkor - amint ezt a hétköznapi vitatkozás tapasztalata is mutatja -, hogy az igazságkeresés észrevétlenül átadja helyét az "én igazságom" agresszív bizonygatásának, amely kimeríti a korábban említett fanatizmus fogalmát. Az ilyen "harcos" magatartás esetében tettenérhető a hátránya az újságírásnak a tudománnyal szemben, ahol - eszményi állapotokat feltételezve - nem kell gyorsan, a másikba belefojtva a szót állástfoglalni. Persze a médiumokban sem kellene, de a fogolydilemma kísértése arra hajt minden szereplőt, hogy kihasználja a konfliktus adta érdeklődést. Ez a körülmény természetesen a valóság elfogulatlan feltárását nem támogatja.

Fölmerül a kérdés: vajon baj-e, ha a sajtó mindenáron érdekes akar lenni? Az izgalmas, indulatokat ébresztő, felületes információkat tálaló médium kétségtelenül szórakoztató lehet. De azonnal fölmerül a következô kérdés: mi ennek az ára? Vajon a szórakoztatás hajszolása nem megy-e a elgondolkodtatás – a hallott információk és tények hitelességének végiggondolása – rovására? Az igazság föltárása nem feltétlenül esik egybe a szórakoztatás funkciójával. Az előzőekben kifejtett etikai megfontolások tükrében kimondhatjuk, hogy a sajtó alapvető célja nem a szórakoztatás, hanem az összefüggéseket feltáró tájékoztatás. Ezen az egyre nagyobb teret nyerő ellenkező gyakorlat sem változtat¹⁶. Az igazi tájékoztatás elmélyült, nyugodt befogadást igényel, és megfelelő feldolgozás, szellemi megemésztés után igazi megismerést és nyugalmat szül.

Azoknak a sajtótermékeknek az esetében, melyeknek kifejezett célja a szórakoztatás, a tájékoztatás korrektsége némileg alárendelődik az érdekesség szempontjának. Ez elfogadható, hiszen az ilyen média-termék olvasója, hallgatója, nézője nem az igaz tények világában vár kiegyensúlyozott eligazítást, hanem kikapcsolódást keres.

Nem szabad azonban megfeledkezni arról sem, hogy az érdekes, illetve unalmas jelzők viszonylagos minőségeket takarnak. Míg a hitelesség és érthetőség objektív és elvárható jellemző, addig az unalom kérdése szubjektív, inkább a befogadót minősíti.

Az érthetőséget és lényeglátást számonkérve az újságírón a médiaetika helyesel, vagy helytelenít bizonyos eljárásokat. Az erkölcsi kritika különösen komoly, ha olyan kérdésben fogalmazódik meg, amely amúgy is jelen van a média üzeneteit fogyasztók gondolkodásában és az élénk érdeklődés alkalmat ad fontos igazságok átadására, vagy féligazságok propagálására, előítéletek lebontására, vagy sztereotípiák erősítésére. Etikai alapon tehát nagyon kívánatos, hogy egy olyan téma esetében, mint, amit Gibson filmje felvetett, az újságírók józan tárgyilagossággal tájékoztassanak, és a média hiteles közvetítőnek bizonyuljon.

2. A film

2.1. Passiójáték

A film Jézus életének utolsó 12 órájáról szól, és azzal az igénnyel lép fel, hogy hitelesen mutassa be a szenvedéstörténetet.

Műfaja passiójáték. E mufajról szükséges néhány szót mondani annak érdekében, hogy kiderüljön, mert Mel Gibson filmje illeszkedik-e a hagyomány teremtette műfaji keretekbe, vagy épp ellenkezőleg, meglehetősen tágan értelmezi és használja a műfaj határait, sőt a szenvedés drasztikus bemutatásával mintegy anti-passiójátékot kreál.

A hagyományos passiójáték a templomi gyakorlatból, fôként a passiómondásból került ki a szabad ég alá, a nép világába, s témaköre idovel az apokrif iratokból s a spiritualis irodalom más rétegeibol bovült: Az új témák között leginkább kedveltek lettek a Jézus anyjának, Máriának szenvedését, illetve a pokolraszállás és a feltámadás eseményeit megeleveníto népies, olykor vidám jelenetekkel is tarkított játékok. A magyar nyelvu passiójátékok gazdag tárházából most csak a legutóbbit említem meg, mely Mária evangéliuma címmel 1991-ben került bemutatásra rockoperát említem meg, mely a műfaji megjelölés mellett is valójában passiójáték, s milyen jól mutatja, hogy a téma korrekt feldolgozása mindenkor idoszeru és számíthat érdeklodésre.

A hagyományos passiójáték valójában a misztériumjáték eszközeivel él. Ezzel eleve olyan kereteket vállal, melyek a mértéktartást, illetve az ahhoz szükséges intellektuális játékosságot biztosítják. A játék, játékosság ugyanis – mint a személyiséget osidoktol formáló alapmagatartás – a legszélesebb értelemben magában foglal mindent, ami az élet része, szomorúságot és örömet egyaránt; s azáltal, hogy olyan dimenziókba emeli a homo ludens-t, melyhez a pusztán céltudatos és kreatív tevékenységek során az ember soha föl nem fedezhetne, sokféleképpen képes oldani és enyhíteni a feszültségeket, a szomorúságot és a „passiót". Bizonyos értelemben minden misztériumjáték „divina commedia” – azaz játék a dantei és azt minden irányban meghaladó értelemben. Elgondolkoztató, hogy a népi passiójátékok mennyire értették és érezték, s mennyire „kezelni tudták” ezt a játékosságot, egészen a vidámságig tágítva a kereteket, s hogy a 20–21. századra mennyit veszítettünk ebbol az érzékbol, Gibson filmjének tanulsága szerint .

Amikor ugyanis Mel Gibson – tudatosan vagy enélkül – teljes mértékben szakít a passiójáték ősi hagyományával, olyan eszközről mond le, amely nélkül a szenvedésrol hitelesen semmiképp sem lehet beszélni – nemcsak a keresztény misztika, hanem a transzcendens élményekkel kapcsolatos általános emberi tapasztalatok szerint sem. A mértéktartás és szubtilis játékosság helyébe Gibsonnál az érzelmek hatásvadász dübörgése kerül: ennek pedig semmi köze a szenvedés-misztika fogalmához.

Mindezek pedig kételyeket kelthetnek bennünk A passió c. film tartalmi hitelességét illetően is.

2.2. A szerző

Mel Gibson ausztrál származású, Hollywoodban él, színész és rendező. Házas, hét gyermeke van. Katolikusnak vallja magát, jóllehet egy kis Los Angeles-i tradicionalista közösséghez tartozik, amely (The Holy Family) a Második Vatikáni Zsinat reformjainak elutasításával valójában elszakadt az Egyháztól. E tény meglehetősen elgondolkoztató mert a Zsinat előtti egyházszemlélet sokkal kritikusabb és elzárkózóbb volt a filmművészet és általában a szentírási témák drammatikus feldolgozásával kapcsolatban, mint ma. Úgy is fogalmazhatunk tehát, hogy A passió közelebb áll a Zsinat, mint a The Holy Family szellemiségéhez.

Mel Gibson nyílvánosság előtt szólt arról, hogy 13 évvel a film készítése előtt, egy depressziós életszakasz után, amikor közel állt az öngyilkosság gondolatához, visszatalált újra a hithez és ihletést kapott ehhez a filmhez. A passió c. a filmjét saját gyártó cége, az Icon Pictures és magánvagyona (23-25 millió dollár) bevetésével valósította meg.

A film elkészítését követően kifejezte szándékát, hogy további a katolikus Egyházhoz köthető témákat kíván filmre vinni: mint II.János Pál pápa élete és a Lourdes-i jelenések története. A milliomos akciófilm-hős pálfordulása kétségtelenül fontos eleme volt A passió köré kerekedett híranyagnak. A rendező időközben nyilvánosságra került, alkoholizmusával is kapcsolatba hozható botrányos megnyilvánulásai (gyerekeiért ölne; rendőrökkel verekszik és zsidózik) személyes megtérésének történetét azonban kevéssé hitelesítik.

2.3. A cselekmény

A történet a Getszemani kertben indul és Jézus kereszthalálával végződik. A feltámadás csupán mintegy epilógusként kerül a film végére.

A film az Istennel párbeszédet folytató, imádkozó Jézus alakjával indít. Ezzel Gibson a film kezdetére teszi alapgondolatát: Jézus Isten fia, aki azért jött a világra, hogy Atyja akaratát teljesítse, és életét adja azért, hogy az emberiséget kiengesztelje Istennel. A Sátán androgén alakban – női színész férfiasan mély hanggal – kísértőként szegődik Jézus mellé, s az üdvösség-dráma harmadik cselekvőjeként hol az írástudók, hol a római katonaság vagy a nép sorában végigkíséri Jézust passióján.

Jézus elárulásával és elfogatásával indul a borzalmak véget érni nem akaró útja, melyet a film – a misztériumdrámák és -játékok szöges ellentéteként – kemény naturalizmussal mutat be: Jézus testén nincs egy centiméter, amelyet ne borított volna vér és sebek. Már a főpap szolgái durván bánnak Jézussal, amikor istenkáromlóként vádolják őt a Főtanács előtt. Még kegyetlenebbek ennél a római hóhérszolgák. Hihetetlenül brutális jelenetben Jézust Poncius Pilátus helytartó parancsára megostorozzák, mígnem bőre cafatokban lóg és az udvarban hatalmas vértócsák maradnak utána. A kivégzési helyre vezető út elesések és verések újabb végtelen sora. A keresztutat a Jézus életének rövid epizódjait felvillantó képek szakítják meg, ezek részben fantázia-szülemények (gyermekség, Jézus az ács), részben a klasszikus bibliai helyeken alapulnak (Hegyi beszéd, Utolsó vacsora).

A kereszten Jézus e szavakkal teljesíti be a küldetését: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkedet!”. Ugyanabban a pillanatban felordít a Sátán, mint aki rájött, hogy. nem tudta megakadályozni az isteni üdvösségtervet. Ezzel Gibson visszautal a kezdetre – a Sátán megjelenésére– és a kör bezárul. Ez a sátáni kezdet és vég nagyon hatásos mindaddig, amig elfogadjuk, hogy Jézus élete, szenvedése és halála mintegy személyes párharca volt a Sátánnal. Vagy ismerősebb megfogalmazással: csupán a jó harca volt a rossz ellen, a jó győzelme a rossz felett. Egy film mondanivalójának ez nagyon jónak tűnhet, de az igazság ennél sokkal mélyebb és gazdagabb. Jézus élete, passiója és föltámadása a Fiú párbeszéde az Atyával a Szeretetben. Mintegy versengés a szeretben: mi több : az odaadás-e vagy az elfogadás, a Fiú odaadása vagy az Atya akaratának elfogadása. Az evangélium nem a rossz legyőzésének története, hanem annak jó hire, hogy csak a jónak van élete, jövője, föltámadása. Természetesen nem kérnénk számon Gibsontól ezeket az igazságokat, ha ő maga nem azt sugalná, hogy az igazság prófétájaként nyúl a témához.

Messze meghaladja e dolgozat kereteit annak taglalása, mi a kapcsolat Mel Gibson filmje és Katalin Anna Emmerich látomásai között. Ha Mel Gibson komolyan goldolta, hogy Emmerich Katalin misztikus élményeit viszi filmre, akkor ennek ki kellene derülnie a film címéből, esetleg alcíméből. Enélkül ugyanis komolyan fölmerül a félrevezetés gyanúja. Nem tételezzük föl, hogy ez szándékos lenne Gibson részéről, inkább csupán arról lehet szó, hogy a frissen megtértek lendületével Gibson nem érezte fontosnak azzal az „apró” különbségtevéssel bajlódni, fölhivni rá a figyelmet, amit az evangélium, illetve egy magánkinyilatkoztatás megfilmesítése igényel.

A „passió" a teolgógia nyelvén az evangélium egy darabja, maga az evangélium; egy misztikus élmény ehhez képest – legfeljebb egy szép elbeszélés. Az Egyház az evangéliumot Isten megváltoztathatatlan szavának, kinyilatkoztatásnak tekinti: ennek elfogadása egyik mércéje az Egyházhoz-tartozásnak. Ezzel szemben a magánkinyilatkoztatás az egyéni vallásos élet eseménye, csak közvetve szól a közösségnek, tartalmát azon a személyen kívül, aki közvetlenül kapta, más nem köteles kételkedés nélküli hittel elfogadni. Ettől kezdve a magánkinyilatkoztatás bármiféle feldolgozása (regény, film, képzőművészet stb.) szinte korlátlan szabadságod ad a feldolgozónak, csak fantázia függvénye, mit hoz ki belőúle. Föltéve, hogy a művét nem tünteti föl evangéliumnak!

Ismétlem: elképzelhető, hogy Gibsonnak nem volt módja kellő mértékben elmerülni ilyen teológiai alapigazságokban. Az viszont legalábbis elgondolkodtató, hogy ezt a filmre reflektáló sajtó sem tette szóvá. Sőt, megtörtént, hogy Emmerrich Katalintól kérték számon a film hibáit, Emmerichre vezetve vissza a túlzásokat, szubjektiv kilengéseket. Márpedig joggal merül föl a kérdés: a nézők közül vajon hány embernek volt módjában hitelesen megismerni Emmerrich Katalin gondolatait és látomásait¹⁷?

2.4. Vádak a premier előtt

A film körüli viták az USA-ban azzal kezdődtek, hogy egy kilenc teológusból álló ad hoc bizottság (az USA Püspöki Konferencia katolikus-zsidó kapcsolatokért felelős bizottságának tagjai) és a zsidó antidefamációs páholy szakértői a film számukra hozzáférhető forgatókönyve alapján bírálatot készítettek. Ebben azt állították, hogy a film bizonyos antiszemita tendenciákat mutat. A forgatókönyvet nyilvánvalóan a gyártó cég egy munkatársa játszotta a munkacsoport kezére. Gibson jogi következményekkel fenyegetőzött, mivel jogtalanul, nem hitelesített forgatókönyv változat került a bizottsághoz. 2003 júniusában az USA Püspöki Konferencia állásfoglalásában rögzítette, hogy a munkacsoport nem a püspöki konferencia hivatalos megbízásából cselekedett, és elnézést kért a rendezőtől. A bizottság katolikus tagjai kinyilvánították, hogy állásfoglalásukat semmiképpen sem a nyilvánosságnak szánták, hanem a rendezőt kívánták figyelmeztetni, abban a reményben, hogy ennek hatására az antiszemitizmust erősítő hatás esetleges veszélyét elkerüli. Ezzel azonban intenzív vita bontakozott ki, még azelőtt, hogy bárki akár csak egy métert is látott volna a filmből. Késő nyáron és ősszel Mel Gibson a még nem kész változatot több alkalommal bemutatta szakemberek előtt, ami különféle reakciókat váltott ki. Miközben a katolikus és protestáns egyházak képviselői részéről pozitív hangok hallatszottak – néhány pozitív megnyilatkoztatás zsidó körökből is jött, mint például a prominens ortodox zsidó filmkritikus, Michael Medved körétől –, továbbra is megmaradtak a vádak, melyek szerint a film antiszemita tendenciákat erősíthet.

2.5. Vélemények a Vatikánból

2003 szeptemberében a Vatikánban egy munkakópia került bemutatásra (még nem a pápa előtt), ami pozitív reakciókat váltott ki. A sajtóban a Klérus-Kongregáció prefektusára, Dario Castrillon Hoyos kardinálisra hivatkozva idézték a kijelentést, mely szerint a film „a hit és a művészet diadala”. P. Peter Malone, a nemzetközi katolikus média szervezet, a SIGNIS elnöke, aki a filmet 2003 októberében láthatta, figyelemre méltó műalkotásról beszélt és nem látott antiszemita tendenciákat.

Ezen a ponton meg kell jegyezni, hogy a katolikus Egyház képviselői részéről ilyen ügyekben kifejtett álláspont legtöbbször nem hivatalos, és semmiképpen sem mentes a bizonytalanságtól. Minden katolikus papnak dolga például, hogy az abszolut biztosnak tételezett erkölcsi alapelvek fényében segítse a vallási közösség tagjait ezen alapelvek gyakorlati alkalmazásában. A politika, művészet, környezetvédelem stb. területén azonban nagy óvatossággal kell eljárnia, mivel véleménye nem az alkalmazott erkölcsi tétel biztonsági fokával, hanem a konkrét alkalmazhatóság - kérdésesebb - biztonsági fokával rendelkezik.¹⁸ Nyilvánvalóan így van, hiszen egy logikai következtetésről van szó, aminek ilyen a természete. Nem kérdéses például, hogy egy erőmű építésekor a környezetkimélőbb megoldást erkölcsös választani. Az azonban már nem ilyen biztos, hogy két megoldás közül melyik a környezetkímélőbb. Vagy a film példájánál maradva: az biztosan állítható az Egyház hagyományára támaszkodva és a tudatosan vállalt hit természetére hivatkozva, hogy az evangélium üzenetének meghamisítása – művészietlen, manipulatív eszközökkel – elfogadhatatlan. Mindazonáltal tévedhetetlenség súlyával a pápa részéről se állítható, hogy A passió esetében erről van-e szó. Jó emlékeznünk arra, hogy a pápa csak a hit és az erkölcs dolgában tévedhetetlen, és ezekben sem önmagában, személy szerint, hanem mint a pápai tekintély aktuális birtokosa, a hagyomány őrzője és továbbadója. Ez abban is megmutatkozik, hogy a pápa nem is vállal nyilatkozatot ilyen kérdésekben. Ha szükséges, a Római Kúriának megvannak a szükséges szervei a megfeleő szintű vélemémy nyilvánitáshoz. Hogy viszonylag ritkán történik részükről vélemémy nyilvánitás, ennek az az oka, hogy Róma tiszteletben kivánja tartani a határokat: más a feladata és főként az eszközrendszere egy játékfilmnek, és más egy tanitóhivatalnak.

Véleménykülönbségek természetesen a hozzáértés fokának és a személyes érzékenységnek megfelelően az Egyházon belül is könnyen előfordulhatnak, és minden esetben a nyilatkozó magán véleményéről van szó.

E kitérő után talán érthetőbb, hogy a pápa hivatalosan miért is nem foglalt állást, s hogy akik nyilatkoztak az Egyház részéről, azok nem egyöntetű véleménynek adtak hangot. Az egyházi állásfoglalásokkal kapcsolatban érdekesen követték egymást a történések. 2003 december elején volt egy bemutató a pápa előtt, ezt követően a médiumok arról szóltak, hogy a pápa elismerően nyilatkozott: „úgy van ábrázolva, ahogy volt”. Később Stanislaw Dziwisz érsek a pápa titkára és Joaquin Navarro-Valls sajtó szóvivő cáfolta a pápa ezen megnyilatkozását: a pápa nem foglalt állást, a művészeti kritikát a szakértőkre bízza¹⁹. A Hittani Kongregáció altitkára P. Joseph Augistine di Noia O.P. decemberben részletes interjút adott, amelyben kijelentette „sok ember számára jelent a film látványa intenzív vallási tapasztalatot”, Gibson filmje segít „valami olyasmit felfogni, ami csaknem teljesen megértésen túli”. A Szociális Kommunikációs Eszközökért Felelős Pápai Tanács elnöke, John P. Foley érsek is megvallotta, „hogy a film nagyon megindította” és „Krisztus szenvedéséről való nagyon jó elmélkedésnek” tartja. 2004. február közepén Foley találkozott Abraham Foxman-al az antidefamációs páholy igazgatójával. Foxman azt akarta elérni, hogy a Vatikán ítélje el a filmet, mert az Egyház hivatalos, a zsidósághoz fűződő viszonyáról szóló tanításával ellentmondásban van. Foley érsek azonban azt a felfogást képviselte, hogy a film nem antiszemita: „Úgy fogtam fel a filmet, mint Jézus szenvedéséről való meditációt, és mint Jézus szenvedése és halála kapcsán felmerülő egyéni és közösségi felelősségünkről szóló elmélkedést.” Januárban a német szentszéki kardinális Walter Kasper óvott attól, hogy Jézus szenvedését antiszemita eszközként használják fel. A Jézus korabeli zsidók cselekedeteit nem lehet a mai zsidók bűnéül felróni, nyilatkozta a Pápai Egységtanács elnöke.

2.6. A film a mozikban

A film USA-beli 2004. február 25-i indítása nem tisztította meg a frontokat. Az újságok kritikusai nagyon megosztottak voltak. Mindenekelőtt az erőszak-ábrázolást és az antiszemita felhangokat érte vehemens kritika, ám épp így volt dicséret is. Azok az egyházi képviselők, akik megnézték a filmet, elsősorban a bibliai jelenetek túlzó, a drasztikustól a bizarrig terjedő ábrázolását és az túlburjánzó erőszakot kritizálták. Továbbra is fennállt a zsidó szervezetek és egyes kritikusok antiszemita vonásokra utaló kritikája.

Az USA-ban a film indulása előtt a Püspöki Konferencia egy 128 oldalas könyvet tett közzé, ami a zsidósághoz fűződő egyházi álláspontot dokumentálja. Az amerikai Zsidó Bizottság egy negyven oldalas füzet megjelenését jelentette be, ami a teológiai problémákra világít rá.

Nagyobb súlyú volt az – a sajtóban jelentőségéhez képest szerény visszhangot kapó – hivatalos nyilatkozat, melyet a németországi katolikusok részéről Lehmann bíboros írt alá. Ez közös állásfoglalás volt, amelyet a Német Püspöki Kar, a Német Evangélikus Egyház, valamint a Németországi Zsidók Központi Tanácsa adott ki. A filmet ez a kritika az evangéliumi üzenetet meghamisítónak minősítette. Az állásfoglalás már egy meglévő vitáról beszél, és így elismeri, hogy a nyilatkozat nem is csak a filmre, mint inkább erre a médián belüli egyre feszültebbé váló konfliktusra reagál.

Mivel A Passió – Peter Hasenberg szavaival élve – nem enged a kompromisszumoknak, arra kényszerít, hogy állást foglaljunk. A kérdések, melyekkel foglalkozik érzékeny pontokon érintik a mai kultúrákat (elsősorban a zsidó-keresztény gyökerű, de még az arab kultúrát is), érthető tehát, hogy a magyar társadalmat is átitatta a filmmel kapcsolatos állásfoglalás kényszere. Ami különösen érdekes, hogy Mel Gibson filmje nem csak általában volt vitatott, de világszerte megosztotta a keresztényeket is. A megosztottságnak ez a típusa a magyar sajtóban kevéssé kapott hangsúlyt - amint erre még később rámutatok. Kétségtelen azonban, hogy még a katolikus Egyházon belül is voltak, akik rajongtak a filmért, míg mások elviselhetetlennek tartották. Már említettem, hogy miközben II. János Pál pápa hivatalosan nem kívánta kommentálni a filmet, a Német Püspöki Kar pedig nemtetszésének adott hangot, voltak – köztük vezető egyházi személyek is –, akik dicsérő hangon szóltak róla.

A filmmel kapcsolatos állásfoglalás nagy körültekintést kíván, de ki alig kerülhető.

2.7. A film értékelése

2.7.1. Antiszemitizmus kérdése

A filmmel kapcsolatos kritikaként legelsőként az antiszemitizmus vádja jelent meg. Gibson a zsidók perben való részvételét a bibliai elbeszélések teljességgel reflektálatlan ugyanakkor pontatlan átvételében mutatja be. A nagytanács az elutasítás falát jeleníti meg, Kaifás hidegnek és számítónak mutatkozik.

Kiemel olyan szereplőket, akik elhatárolódnak az általános hisztériától. Ez a sor Malchus szolgával indul, a nagytanács két tagjával folytatódik, akik a bírósági eljárást bírálják és egészen a zsidó asszonyokig vezet, illetve Veronikáig és Cirenei Simonig, akit egy római katona a megvetőnek szánt „zsidó!” névvel illet, mert Simon megpróbál gátat szabni a borzalmaknak.

Az alakábrázolás fokozatai felismerhetővé teszik, hogy Gibsonnak nem állt szándékában antiszemita hecckampány, ez azonban a zsidókról alkotott negatív képek lehetséges hatását korántsem cáfolja. Gibson személyes nyilatkozatai, hogy ő nem antiszemita, azért problematikusak, mert sohasem határolódott el nyíltan apja antiszemita kijelentésétől és a zsidó szervezetek filmel kapcsolatos aggodalmait sem vette komolyan.

Jelzés értékű az a vita, ami a történelmileg oly végzetes mondathoz „vére rajtunk és fiainkon” (Mt 27,25) kapcsolódik. Ezt a sort nem kivágták, ahogy eleinte hangoztatták, hanem csupán a feliratokból hagyták el. Ezt azonban, mint a filmben továbbra is föllelhető titkos kódot még csak így lehetne igazán antiszemita kampányeszközként felhasználni.

Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban: amennyiben Gibson valóban keresztény alkotónak tartja magát, amint ezt többször nyilatkozta. akkor elvárható lenne, márcsak az antiszemitizmus árnyékának elkerülése végett is, hogy a film egy pozitiv szereplőjének szájába adja az igazi keresztény tanítást is e témában. E tanítás szerint ugyanis Jézus halálának oka a bűn, amit az ember – mint ilyen – követ el: minden ember, én, te és a másik, a 2000 évvel ezelőtt élt ember éppen úgy, mint a ma élő. Amikor Jézus haláláért egy konkrét történeti idő konkrét népcsoportját hibáztatjuk a Jézus misztériumot azonosítjuk – degradáljuk le – puszta történeti eseménnyé. Jézus haláláért a felelőst az embernek elsősorban önmagában kell keresnie és megtalálnia.

2.7.2. Művészet vagy giccs?

Abraham Moles szerint a giccs nem annyira dolog, mint inkább magatartás, és ebben az értelemben olyan középszerű antiművészet, melynek eredménye mindenki számára könnyen elfogadható, hiszen nem emel se a mindennapok, se önmagunk fölé²⁰. Ezért úgy tűnik, hogy a film rossz következményeinek fő oka a megfelelő művészi színvonal hiánya. Hiányzik belőle az emelkedettség, az ízlés és az arányosság: mindaz, ami megkülönbözteti a szépet a giccstől. A keresztény művészet sok évszázados hagyománya igazolja, hogy a hit misztériumaihoz – Krisztus szenvedésének titkához is – csak nagy körültekintéssel szabad nyúlni. A középkori Egyház művészet pártoló magatartása mögött is az a meggyőződés húzódott meg, mely szerint csak a legigényesebb művészet képes ábrázolni a kereszténység hitének misztériumait, ezért az ilyen művészetet gyakorolta és támogatta. Jézus szenvedésével kapcsolatban az átlagosnál is nagyobb óvatosságra int a hagyomány, amennyiben az első századokban tiltotta az Egyház, hogy ezt a témát a képzőművészet közvetlenül érintse: a megfeszített Krisztust először nem volt szabad ábrázolni, majd pedig csak főpapi ruhában, koronával, a fájdalmas szenvedés félelmetes jelei nélkül.

A művészi színvonal nyilvánvalóan a legvitatottabb területe a film megítélésének: az elhúzódó erőszak-ábrázolások, a naiv szimbolika, a drasztikus hangzás-dizájn, a hatásvadász zene, a delírium támolygó dramaturgiája, mely az erőszaktól egészen a hisztériáig kevés nyugvóponttal rohan a borzadás csúcspontjáig, mindez komoly kérdőjeleket állít elénk a film művészi minőségét illetően. A képi megjelenítés olykor eredetieskedő – horror és akciófilmekből merít –, máskor korábbi Jézus-filmek – Pasolinitől kezdve Scorsesé filmjéig – plagizálásának tűnik.

2.7.3. Erőltetett párhuzamok és szimbólumok

Még nehezebb az áldozat-tematikáról szólni. Gibson szándékai szerint üzenetének középpontjában Jézus keresztáldozata áll, melyet az emberiség bűnei miatt vállalt magára, s melyet az eucharisztiában ünneplünk. A film művészi színvonalának negatív megítélése azonban alapvetően teszi kérdésessé e cél elérésének lehetőségét.

A rendező az interjúkban mindig is hangsúlyozta, hogy ő az áldozat nagyságát akarta bemutatni, megérteni. Gibsonnak azonban nem sikerült meggyőznie minket arról, hogy az áldozat nagyságát a kiontott vér mennyisége és a sebek száma adja. Ez soha, semmilyen kultúrában nem volt így, a keresztádozatra pedig végképp nem érvényes: Jézus áldozata az „örömhír” hátteréből, a beköszöntő Isten országa igazságából nyeri el értelmét.

Gibson Jézus áldozatát liturgikus kontextusba helyezi, párhuzamosan rakja be a kereszt felállításának és az utolsóvacsorának a jelenteit, ahol Jézus a kenyeret és a bort saját testének és vérének mondja. E párhuzam lenne hivatott a film szenvedésközpontú koncepcióját teológiailag is alátámasztani. A film azonban ellentmondásos próbálkozás marad: A Passió egyszerre akar realisztikus történésekkel, és irreálisan kiszínezett elemekkel, szimbólumokkal üzenni, s a párhuzam erőltetése nem képes a filmet a hitigazságokról való elmélkedés szintjére emelni. Úgy tűnik, e kudarc mögött Gibsonnak a hiteles szimbólika iránti érzéketlensége húzódik meg.

A bibliai szövegek, jámbor legendák (Veronika) és a hagyományos szimbolika (kígyó, galamb) öncélú és szubjektív elegye a vérmisztika jelképeibe ágyazva a katolikusok számára se igazán érthető, a kiművelt lelkiség számára pedig egyenesen visszataszító. A misztika nyelvében gyakori metaforákat – például: „az ő vére tisztít meg a bűntől” – Gibson a képi megjelenítés konkrétságával hozza: vérfolyammal borítja be a vásznat, rituális mosdások sora összpontosul a vérzuhatagban, mely Jézus oldalsebéből ömlik a kereszt alatt állókra. Minden, a hitét komolyan élő ember tudja, hogy az idézett szavak (a vér tisztító erejéről) nem erről szólnak.

2.7.4. Mária zavaros szerepe

Gibson daramaturgiájában Mária a nézőt képviseli, ugyanakkor ő mintegy a Sátán ellenpontja is, ami ismét nem kis mértékben zavaró.

Mária az egyetlen, aki érti, miért kell szenvednie és meghalnia Jézusnak. Nyilvánvaló feladata lenne, hogy ezt az „értést" közvetítse a nézők felé is. Ez azonban a legkevésbé sem sikerül: a filmben alkalmazott párhuzamok, erőltetett társítások nem magyarázzák a történteket, nem segítenek közelebb jutni a szenvedés értelmének keresésében, inkább összekevernek önmagukban is homályos mozzanatokat. Mi köze van egymáshoz például Jézus gyermekkori elbotlásának és a kereszt terhe alatti összeroskadásnak? Minden gyermek megbotlik és elesik – véletlenül, illetve a gyakorlatlanság miatt, s minden gyermek megtanul előbb-utóbb esések nélkül járni. Ami azonban a keresztúton történt, azt nem lehetett és nem is kellett se begyakorolni, se „hibátlanul" – esések nélkül – végigcsinálni.

2.7.5. Kinek szól a film?

Ezek után fölvetődik a kérdés, hogy a film valójában kiket is akar megszólítani: eszközei ugyanis a józan keresztény érzékenységet nagyon sokszor és nagyon is súlyosan sértik (az antiszemita beütések épp úgy, mint az eltévelyedett vér-„misztiika”), a hit szimbólumaiban járatlanabbak számára pedig érthetetlen.

Az emberekért ontott vér témája már-már a megszállottságig foglalkoztatja Gibsont. Egy, az ostorozást követő jelenetben, mely Gibson vérpadhoz kötődő látomását jeleníti meg, van egy jelenet (a vesztfáliai Anna Katharina Emmerichre alapozva), ahol Mária és Mária Magdolna fehér kendőkkel törli fel a vértócsákat. A gyászmunka ezen aktusának ilyen ábrázolása azonban szimbólikus tartalmat nem tud közvetíteni, történeti hitelessége nincs, tehát egy elborzasztó kép marad csupán.

Jóllehet Gibson visszapillantásokkal igyekszik az írás Jézusi értelmezését közölni, ezek azonban annyira töredékesek, hogy csak néhány hívő képes ezeket a helyükre rakni, és még a bibliaismerő nézőt is tanácstalanná tesz olykor. Nyilvánvaló egyensúlytalanság van ugyanis a széles ecsetvonásokkal kiszínezett erőszak-képek és néhány idézetre zsugorított, a szeretet üzenetét hordozó - egyes elemzők szerint lényeginek tételezett - mondanivaló között.

2.7.6. Manipulatív szándék

A legsúlyosabb vád A passióval kapcsolatban azonban médiaetikai természetű. Az alkotó nyilvánvaló szándéka szerint a film - ellentétben Michelangelo Piétájával, Bach Máté passiójával vagy Fra Angelico Keresztrefeszítettjével - nem is akarja az egész embert megragadni és felemelni. Az igazi művészet tartalmas, az intuitív közlés útján az egész emberhez szól. A hamis művészet pedig üres, csupán érzelmeket ébreszt.

Gibsonnak is az a célja, hogy az embert csupán az érzelmei szintjén sodorja magával, azaz manipulálja. A vizualitás általában nagy teret enged a manipulációnak²¹ és szinte sokkoló erővel rendelkezik, különösen, ha a sokkolás kifejezett cél. Gibson pedig, aki már az Oscar-dijjal jutalmazott 1994-ben készült “Braveheart” című filmjében is aprólékos részletességgel mutatta be skót szabadsághőse kínzását, ebben a filmben is ragaszkodik a kínzások és a keresztrefeszítés szuper-naturalisztikus ábrázolásához.

Gibson úgy védte meg a megdöbbentően szélsőséges erőszak-ábrázolást, hogy azt mondta, a nézőt „egy bizonyos határon túlra kell vezetni ahhoz”, hogy Krisztus „áldozatának hatalmas nagyságát” felfogja. "Aki nem bírja elviselni az erőszak-ábrázolásokat, annak nem szabad megnézni a filmet, vagy adott esetben hagyja el a mozit a film fele után". Ez a nyilatkozat feltárja előttünk azt a tulajdonképpen leplezetlenül manipulatív szándékot, amely a képek erejével a személyes beleegyezést átlépve akar hatni, és médiaetikai szempontok miatt teljesen elfogadhatatlan. Az a bizonyos határ, amelyen túl akarja vezeti Gibson a nézőt, az értelmi kontroll határa. Ez a túlvezetés sérti az emberi méltóságot és ezért etikátlan.

2.7.7. Gondolatok helyett indulatok

Gibson nyilatkozatai szerint mély vallási élmény volt A passió ihletője, mely alapján Mel prófétai hivatástudattal kezdett a munkába, hogy sajátos evangéliumával megtérítse a világot. Az érzelmi manipuláció azonban a hiteles evangelizációval összeférhetetlen. A valódi kereszténység ugyanis nem szívszorító érzések kérdése, hanem az igazságot kereső értelemé és a jóra törekvő akaraté.

Ehhez képest A passió értelmes gondolatok helyett indulatok ébresztésére alkalmas produkció. Egy olyan alkotás, melyből hiányzik mindaz az a finom ízléssel kimunkált harmónia, mely az igaz műalkotást jellemzi. Alkalmatlan egy vallási misztérium megragadására. Hatásvadász eszközökkel indulatokat lehet kelteni, de őszinte gondolatokat nem. Márpedig a keresztény élet kiindulópontja a megtérés, nem érzelmi, hanem értelmi ügy. A passió azonban éppen az értelmi közelítés próbáját állja a legnehezebben.

2.7.8. Történelmietlen dokumentumfilm

A passio történetiség szempontjából nagyon félrevezető. Miközben végletes naturalizmusával történelmi hitelességet sugall, számtalan ponton függetleníti magát a bizonyított történelmi tényektől²².

A latin és az arámi dialógusok történeti hitelességet sugallnak, miközben számos ponton éppen a történelmi hitelesség vonatkozásában merülnek föl a legkomolyabb kétségek.

A Szentíráson alapuló jelenetek és szavak az alkotó önkénye szerint keverednek fiktív elemekkel. Példaként említem a híd alatt rejtőzködő Júdás szembesülését az elárult Mesterrel, a házasságtörésen ért asszony megmentésének westernfilm ízű jelenetét, a Kajafás házánál lejátszódó összemosott és kiszínezett eseményeket. Alaptalan túlzás Pilátus feleségének hangsúlyos szerepeltetése, történelmietlen a Helytartó katonai lehetőségeinek alulértékelése, továbbá Heródes, Barrabás és Cirenei Simon ábrázolt magatartása is valószínűtlen elképzelés.

A történeti kutatások alapján ma már sokat tudhatunk a keresztrefeszítésről, mint kivégzési módról. Fölmerül a kérdés: Gibson nem nézett utána, vagy nincsenek korrektebb ismeretei, vagy mi lehet annak az oka, hogy a kereszthordozó Jézust – a régészeti eredményeket nélkülöző – középkor ikonográfiája szerint mutatja be (például az ad crucem itéltek nem a teljes keresztet vitték a kivégzés helyére, hanem annak csak a vizszintes szárát, az ún. patibulumot; nem a tenyerüket ütötte át a szeg, hanem a csuklót stb.). Nem lenne ez annyira zavaró, és nem tenné szóvá senki, ha a maga naturalizmusával a film nem sugallna állandóan épp a hitelességet.

2.7.9. Meghamisított kereszténység

Ettől eltekintve azonban mondanivalójában még lehetne igazmondó a film. Ám ahogyan figyelmen kívül hagyja a történelmi igazságot, úgy hamisitja meg a teológiai igazságot, a Krisztus-misztériumot is.

A néző előtt egy olyan film körvonalai rajzolódik ki, mely ugyan célul tűzi ki, hogy a keresztény hit központi misztériumát állítsa középpontba, de ezt a célt nem éri el. Jézus kereszthalálának az emberiségre irányuló megváltói tettként való értelmezését nem lehet merő sajnálkozásra bizni. A film hatalmas érzelmeket, rokonszenvet, sajnálkozást ébreszt: mindez a hithez túlságosan kevés. A hit ugyanis az értelem tevékenységének eredménye: Az értelem képes annak belátására, hogy a természetes megismerések egymásra épülő láncolata önmagán túlra, azaz egy, az értelmi megismerést meghaladó dimenzióba vezet, oda vezet, ahol a hit segít eligazdni. Az értelemnek ezt a munkáját erősítheti vagy gyengítheti az érzelemvilág, de nem helyettesítheti. Arról nem is beszélve, hogy a túlfokozott érzelmek visszacsaphatnak: közönyt és depressziót válthatnak ki.

Míg a misztérium mélységét és gazdagságát igazán ismerő művészek mindig szent óvatossággal jelenítették meg a szenvedést, addig A passió a hályogkovács bátorságával ábrázolja a fizikai szenvedés álvalóságát, és ennél nem is lát tovább.

Egyebek mellett ezzel magyarázható, hogy a film komoly megtéréseket nem váltott ki, csak felcsapó, érzelmes indulatokból született „bizonyságtételeket".

A bevezetőben említést tettem a film bemutatása óta eltelt idő tanulságairól. Egyik ilyen tanulság Dan Brown A Da Vinci-kód című regényével kapcsolatos. A regény külföldön ugyan A passió előtt megjelent, de sikertörténetének igazi kibontakozása Gibson filmjének bemutatása utánra datálható. E két mű egymásra hatását nehéz kikapcsolni: A passió c. film után – melynek szenvedésről szóló nyomasztóan hamis üzenetétől nem határolódott el a keresztény világ – nem annyira felhábritónak, mint inkább logikus következménynek tűnik egy olyan irodalmi alkotás sikere, amely a kereszténységet, mint a szenvedés vallását utasítja el.

3. A sajtóvisszhang példái

Franco Zeffirelli, a világhírű olasz rendező józan véleményét a világsajtó nem hallgatta el. A Quotidiano Nazionale című lapnak adott interjúban éppúgy kifejezte fenntartásait, mint a Corriere della Sera számára írt kritikájában²³. Ebben azt olvassuk, hogy aggódni kezdett, mikor megtudta, hogy a zseniális, de véresen agresszív történésekhez vonzódó színész ezt a témát választotta: “Quando seppi che Gibson aveva deciso di girare un film sulla Passione di Cristo cominciai a preoccuparmi”. Zefirelli előre azt gyanította, hogy Gibsont a testi kínlódás borzalmai és nem a keresztény hit titka, az Isteni Mester üzenete vonzotta ehez a témához, és ezért feltételezte, hogy mészárlássá silányítja az evangélium megrendítő eseményét, – mint nyilatkozta – így is lett: “sospettavo già che più che il messaggio del Divino Martire a spingere Mel in questa difficile impresa era piuttosto lo strazio delle carni, i suoi tormenti, il sangue. E infatti: sotto con gli effetti speciali!” A filmet ezért minősítette találó szellemességgel így: “un fiume di sangue e di miliardi”²⁴. A magyar újságok is idézték az olasz, öreg filmrendező mondatát, melyben a kereszténység elárulásával vádolja A passió alkotóját: "Mel Gibson è un estremista: ha tradito il sentimento cristiano con la bassa macelleria"²⁵

A külföldi sajtóban is túlharsogta a szakmai korrektség hangját a film leegyszerűsített kritikája. Például az olasz Avvenire egyértelműen a film mellé ált, mert véleménye szerint a film nem antiszemita, modern eszközökkel szól a mai emberhez, és mert Gibson nagyon vallásos ember, meg a színészek is rendes emberek, sőt sokan hívő keresztényekké lettek közülük a forgatás alatt. A napilap cikkei mind ebbe a vélemény-sodrásba illettek. A Repubblica ezzel szemben gyűlöletkeltő, brutális alkotásnak tartotta Gibson alkotását. Ahogy a másik, azaz a filmpárti oldal a rendező megtérésének megrendítő történetőről beszélt és erényeit vette számba, addig a kritikusabb oldal a szereplők erkölcsileg kérdéses múltját emlegette, illetve Gibson jelelmhibáira célozgatott, amikor például Zefirelli személyes tanúsága nyomán ijesztő önvallomását idézte: “Quando posso, per rilassarmi, vado nei miei allevamenti e ne ammazzo tanti di vitelli nei giorni di mattanza.” - Restammo impietriti. Mel continuò perfettamente a suo agio: Ma con la pistola quelle bestie muoiono troppo in fretta. Si capisce meglio quello che gli succede attraverso gli occhi dei vitelli quando li sgozziamo”²⁶.

És néhány kivételtől eltekintve e két, egymással minden őszinte dialógust nélkülöző álláspont vonult végig az egész világsajtón hónapokon keresztül²⁷.

Andrea Bleuler, Sehen, um zu glauben? címen megjelent véleménye, egy olyan negatív kritika, mely jól példázza, a sokszor megismétlődő jelenséget. Az itt következő két mondatban is tettenérhető a mértéktartás nélküli véleménynyilvánítás veszélye. A film egyik alapvető bajának jogos leleplezésekor a kritikus, túlszalad az igazságon és belecsúszik abba a finoman sugallt tévedésbe, hogy a film agresszivitása mögött a fanatikus vallásosság keresendő:

Pünktlich zum Osterfest hängt Mel Gibson Jesus noch einmal ans Kreuz und bringt sein Folter-Drama um die letzten Stunden im Leben des Heilands noch einmal in die Kinos. Zu sehen gibt es viel Gewalt und wenig Seele.

Details und Nebengeschichten interessieren nicht. Beängstigend an dieser Tatsache ist, dass sich Gibson über todbringenden Fanatismus in Sachen Religion nicht im geringsten Gedanken zu machen scheint. ²⁸

Pedig Gibson komikumig fokozott vérengzése mögött, se szelíd, se fanatikus vallásosság nem keresendő. Ezt Gábor György is világosan megfogalmazta abban az interjúban, melyet Hazafi Zsolt készített vele egy a Hetek című hetilap számára, s melyben elhangzik a nyers kritika: „ez egy nagyon rossz film”²⁹. A szűkös hely ellenére tőle egy kicsit hosszabban idézek, mivel – véleményem szerint –, amit a világsajtó számára jelentettek Zefirelli szavai, azt jelentette a magyar média számára Gábor György nyilatkozata:

„A vallási jellegű ábrázolások egyik alapproblémája a kép és a valóság dilemmája. Jelesül a képi világ csak a földi Jézust tudja megjeleníteni, holott Jézus történetében nemcsak földi emberről van szó, hanem a metafizikai Krisztusról is. Márpedig ezt képtelen megjeleníteni a filmtechnika. Például Pasolini híres Jézus-filmjében a legrosszabb részek, amikor Jézus csodáit akarták bemutatni, hiszen Lázár feltámasztását, ami az egyik legnagyobb csodatétele, a képi világ révén cirkuszi hókuszpókusszá, illuzionista trükké válik. A keresztény teológia szerint ugyanis nem pusztán egy emberről van szó, hanem Isten egyszülött fiáról, és a probléma itt kezdődik. Ha a kereszténységnek a három nagy tételét vesszük alapul, tehát a megtestesülést, a megváltást és a feltámadást, akkor nem teljesen szerencsés ebből a keresztre feszítés utolsó tizenkét óráját kiemelni. Ráadásul a film egyik óriási hibája, hogy a nézők nem kapnak választ arra, hogy tulajdonképpen miért van az, hogy itt egy embert két órán keresztül húscafattá alakítanak át. Mi értelme van a szenvedésnek?”

A filozófus nagy intellektuális bátorsággal, nem fél hazugnak nevezni a filmet, mert – mint mondja – „Sem az evangéliumokkal, sem a történelmi tudásunkkal nincs harmóniában A passió.”

Gábor György a film sokszorosan tettenérhető manipulatív természetét az antiszemitizmus kérdésével kapcsolatban leplezi le:

„A filmben látható negatív zsidó szereplők kinézetre mintha a náci propagandafilmekből léptek volna elő, míg a pozitívak (Jézus és Mária) inkább latinos – spanyolos, olaszos – kinézetűek voltak. Ezzel is azt sugallva, hogy zsidók kontra kereszténység konfliktus lett volna, római mellékszereplőkkel. (…) Barabást – akit a felheccelt tömeg Jézus helyett "választott" – pedig bolond csirketolvajként ábrázolják, miközben tudjuk, hogy a valóságban egy szabadságharcos zelóta lehetett. Az ikonográfia üzenete: a zsidóknak ez a bolond is jobban kellett, mint a latin Jézus. Aljas dolog ez.”

A vallásfilozófus véleménye tanulságos módon nem járta át azt a sajtót, amely dominánsan épp a film manipuláló törekvésével fújt egy szelet. Amint ezt már fejtegettem a korábbiakban, a sajtó a filmben egy olyan megosztó szimbólumot látott és láttatott, melynek hamisságát Gábor György is feltárta nyilatkozatával³⁰.

A film körül mesterségesen provokált szembenállásokra egyébként az alábbiakban még néhány nyilvánvalóan politikai ihletésű cikk példája bizonyítékul szolgál majd. Most azonban még egyszer hangsúlyozom, hogy Gábor György interjúja azon kevés cikk közé tartozik, melyek a filmmel és médiavisszhangjával kapcsolatos probléma lényegére tapintottak. Azt olvassuk ugyanis – a keresztény média vakságát is szelíden jelezve –, hogy a Gibson-i produkciónak “semmi köze nincs az evangéliumok világához, semmi köze nincs a kereszténységhez. Én az utóbbi évek egyik legkárosabb produkciójának tekintem. Kártékony a hit felől nézve, kártékony a kereszténység felől nézve és kártékony a jó ízlés aspektusából szemlélve. Az antijudaista kódok pedig mérgezőek.”

A Gábor György nyilatkozat jelentősége továbbá abban van, hogy miközben a filmet görcsösen favorizáló médiumok egyre több – sokszor egymásnak ellentmondó – érvet halmoztak egymásra, addig a film ellen érvelők általában éppen a médiaetika területéről származó szempontot nem képviselték elég hangsúlyozottan és következetesen: a film manipulatív voltát.

De – ahogy említetem – nem csak a film maga, hanem az arról szóló sajtó-beszámámolók is manipulálták a közönséget. Az idő előrehaladtával A passió-párti média a film melletti érveket kiegészítette megrendítő megtérés-sztorikkal, valamint azzal, hogy mennyien megnézték már. A passió-ellenes tábor többnyire a korábban is emlegetett nehézségeket ismételte, és kevés figyelmet kaptak a megtéréssel ellentétes, a kiábrándulás határait suróló megszólalások.

A pálfordulás-esetekről szóló beszámolók a minden áron hatni akaró demagóg újságírás példái. A sajtóban megjelent történetek jó részéről elmondható, hogy azokat ugyan senki nem gondolhatja komolyan, de ha a gondolkodást sikerül kiiktatni az információ befogadásának folyamatából, akkor a hír “üt”, azaz érzelmileg hat.

Érdemes megfigyelni, hogy a következő, egy svájci web-oldalon megjelent hír – bár forrása a tárgyilagos tájékoztatás egyik szimbóluma – mennyire nyilvánvalóan manipulatív: “Nach dem Besuch von Mel Gibsons Film "Die Passion Christi" hat ein Mann im US-Bundesstaat Texas den Mord an seiner Freundin gestanden. Ein Gericht in Richmond sprach den 21-Jährigen am Mittwoch (Ortszeit) nach zweitägiger Verhandlung schuldig, wie der Nachrichtensender CNN meldete.”³¹ A józan értelmező (mert a józanság a média másik oldalán is hasznos erény) az ilyen és ehhez hasonló híreket hallva nem csak felfogja a hír ki nem mondott üzenetét, hanem kritikusan reflektál is erre a benfoglalt üzenetre.

Ez a hír – ti., hogy egy bűnöző látta a filmet és utána feladta magát – részigazságok olyan mesterséges konstellációja, melynek üzenete hamis. A ki nem mondott üzenet körülbelül így önthető szavakba: aki ezt a filmet megnézi, jobb ember lesz. Ez a manipulácó lényege. Egy önmagában igaz ténysort eszközül használni egy rejtett üzenet súlykolására. Az üzenet hamisságát elfedi a manipulációra felhasznált féligazság, mely az üzenetet közvetíti. Tulajdonképpen az őszinteség hiányáról van szó: a médium titokban üzen valamit, amit nem vállal. Miért nem mondja ki őszintén, amit üzenni akar? Mert, ha kimondaná, akkor a felületes befogadó előtt is lelepleződne elfogultsága, és hitelét vesztené. A józan mérlegelés nyomán azonban így is felébred a gyanú: Talán itt nem is tájékoztatásról, hanem a film melletti elfogult kampány részéről van szó?

A. O. Scott cikke, mely a The New York Times-ban jelent meg, hosszam elemzi Mel Gibson filmjét, és visszafogott módon, a szokásos kritikai észrevételeket különösen hangsúlyozva a film horrorisztikus jellegét: “After a horror-movie beginning (...)Mr. Gibson settles into a long, relentless contemplation of torture, maiming and execution. His stated goal was realism, but the emphatic musical, visual and aural (...) make the film a melodramatic exercise in high-minded sadomasochism”. A zsidóellenesség kérdésével kapcsolatban a kritika nem lát okot az aggodalomra: “Despite concerns about the anti-Semitism of Mr. Gibson's portrayal of the Pharisees, the movie is more grueling and unnerving than outrageous or offensive.” Viszont vallási szempontból nem tartja különösebben épületesnek: “For a movie made out of such evident religious conviction, it seems utterly lacking in grace”.

A BBC negatív kritikája méltónak tűnik a brit közszolgálati média mértéktartó és mérték-adó hagyományaihoz: “Mel Gibson shows the crucifixion of the Christ, the soul-saving sacrifice of the son of God. But the message of love is almost drowned by blood. And in focusing on a gospel of gore rather than grace, Gibson allows Jesus to die without showing us how to live.”³² Általában azonban a filmmel szemben támasztott kritika jogos érvei – éppúgy, mint a filmpártlolók indoklásai – nem a dialógus, hanem az egyre elkeseredettebb indulatok kontextusában születtek. így született példáula a Repubblica-ban április 6-án Natalia Aspesi tollából az a cikk, melynek címe és alcíme találóan foglalja össze a cikkíró vita hevében fogalmazódott, alapvetően helyes meglátásokra alapuló, de mégis szélsőségesre sikerült véleményét: "La passione di Cristo di Gibson esce domani in Italia - Osannato dal Vaticano, accusato di antisemitismo. E' solo brutto - Troppo sangue per una tragedia - senza Dio e senza resurrezione”.³³

Az indulatos vita úgy tűnik nem igényelte, vagy nem tűrte a logikus érvelést egyik oldalon sem. Tipikus példa a film értékei mellett kardoskodók önelellentmondó érvelésére, hogy a film azért ilyen végletesen naturalisztikus, mert csak így tudja felrázni az eltompult mai embert, főleg a fiatalokat – Gibson ugyanis többször nyilatkozta, reméli, hogy, sok fiatal - miután megnézte a filmet - visszatalál a hithez³⁴. Ugyanakkor azt is hangoztatták, hogy ezt a filmet csak az értheti, aki már keresztény vallási kultúrával rendelkezik. Zefirelli erre az ellentmondásra alapozva fejezte ki kétkedését Gibson módszerével kapcsolatban: “Ragioniamo con calma. A chi crede nella rivelazione cristiana non basta certo vedere Gesù appeso alla croce dopo aver subìto indicibili tormenti.”³⁵ A keresztény kultúrában otthonos ember visszariad ettől a torz ábrázolástól, a hittől távoli fiatal pedig, ha megérti a filmet, szükségszrűen félreérti a kereszténységet.

Hasonló ellentmondás a film dokumentumszerű hitelességének és a művészi elvonatkoztatás szabadságának egyidejű állítása. Ezzel is foglalkoztam már, ezért most csak jelzem, hogy ez a kiáltó hiba a filmpárti sajtóban groteszk módon úgy szerepelt, mint a film melletti érv: egyszerre dicsérték a film történeti hitlességét és szimbólikus üzenetét. Így érvel a film mellett Szilágyi Kata, a Magyar Nemzet újságírója, akinek 2004. március 25-én a magyar premier napján megjelent cikkében nem csak a püspöki kar részéről szólaltatott meg egy dicsérőleg nyilatkozót (de csak őt), hanem még arra is jutott hely, hogy részletesen tájékoztasson a kedvezményes jegyvásárlás lehetőségeiről.

A Heti válasz 2004. évi 14. számában Szőnyi Szilárd Evangélium Mel Gibson szerint című írása – így utólag olvasva – egészen komolytalannak tűnik, de ha ő nem is gondolta komolyan, amit leírt, félő, hogy olvasói igen:

„A Népszabadság kritikusának dühére senki sem fog már emlékezni, amikor majd világszerte hívő és Istent kereső százezrek zarándokolnak még mindig a mozikba az amerikai színész-rendező művére. A múlt csütörtöki magyarországi bemutató óta eltelt napok tanulsága ugyanis: Gibson passiója több művészi alkotásnál. Hitvalló tettel van dolgunk…”

Balla Eszter cikkei a Magyar Nemzetben a demagóg módszer iskolapéldái. Ő a premier előtt, 2004. február 27-én megjelent számban, Az utolsó tizenkét óra című cikkében kinyilatkoztatja, hogy „Már régen nem egy filmről van szó” és kárhoztatja azokat, akik anélkül vitatkoznak a filmről, hogy látták volna. Miközben Lovas azzal próbálja bizonyítani a film értékét, hogy az igen magas nézettségi adatokra hivatkozik, Balla december 23-án már kultúr háborúról és ideológiai háborúról beszél, melynek egyik oldalán a passiópárti keresztény konzervatívok állnak, akik a vallás, a tekintélytisztelet, a tradicionális családi értékek, képviselői szemben az elburjánzott szex és vulgaritás harcosaival.

Az ő esetében nem túlzás elvakultságról beszélni, mikor – mint a filmpártos sajtó sokszor – ő sem akarja észrevenni a nyilvánvaló ellentmondásokat saját érvelésében. És talán azon is érdemes lenne elgondolkozni, hogy az ellentétek tudatos szításának szándéka nem olvasható-e ki a sorok közül, amikor Mel Gibson filmjéről azt írja:

„A legindulatosabb ütközőpont lett liberálisok és konzervatívok, vallásosak és ateisták között. Semmi baj sem lett volna, ha Gibson filmjének hibáira mutattak volna rá, de a liberális média a film kapcsán olyan össztüzet zúdított a kereszténységre, a hívő emberekre, hogy az ritkán tapasztalt ellentámadást váltott ki. A passió már nem mozi, hanem kiállás kérdése lett. Milliók üzentek: a hívő embert nem lehet büntetlenül bigottsággal, antiszemitizmussal, szűklátókörűséggel vádolni, a legszentebb történetből pedig nem lehet viccet csinálni.”

Balla saját írása bizonyítja, hogy sajnos „a legszentebb történetből” is lehet viccet csinálni, akár egy nagyon rossz viccet is: a szeretet evangéliumának karikatúráját. És, hogy az újságírónő saját „szűklátókörüségét” bizonyítsa, a Da Vinci-kódban – a megosztás fájdalmasan primitív módszere szerint – nem lát mást, mint bizonyítékot Gibson támadóinak katolikusellenességére (?). Éppen arról a regényről nyilatkozik így, melynek sikere joggal értelmezhető A passió káros következményeként is (amint ezt korábban fejtegettem).

A Magyar Nemzet cikkeiből általában világosan kiolvasható a szándék, hogy növelje a feszültséget a szemben álló véleményt képviselők között. A Népszabadság cikkei viszont viszonylag korrekt képet adtak a vitáról. Érdemes megemlíteni Szöllőssy Ágnes 2004. április 22-én, illetve 2004. december 24-én megjelent, a filmmel szembeni kritikának hangot adó cikkeit. Emellett, az elfogulatlan tájékoztatás elvárásának megfeleően, pro és kontra információk egyaránt helyet kaptak benne³⁶.

Figyelemreméltó Hegyi Gyula országgyűlési képviselő “A passió nem az antiszemitáké!” című Népszabadságban megjelent cikke. Míg néhányan a józan kritika útján maradva igyekeztek függetlenek maradni a film köré, illetve ellene szerveződő pártoktól ő a film objektív kritikájáról lemondva akart pártatlan lenni: naiv és ellentmondásos kísérletet tett arra, hogy a sokak számára népszerű filmet dícsérve támogassa azokat, akik a film üzenetével nem tudtak azonosulni.

A filmpárti sajtó által meghirdetett kultúrharccal kapcsolatban alá kívánom húzni a tényt, hogy a médiumok, különösen a filmért lelkesedők, az egész kereszténységet a filmhez társított ideológia hívei közé kívánták terelni. A Heti Válasz 2004. április 1-jei számában A szenvedés üzenete című cikkben például arról értesülünk, hogy

„A keresztény közösségek legnagyobb része, ideértve az egymással különben meglehetősen feszült kapcsolatban álló protestáns és katolikus felekezeteket, egyöntetűen a keresztény és keresztyén élet kovászának tekinti Gibson filmjét. Noha a film tartalma és képi világa a katolikus hagyományhoz sorolható, még a fundamentalista, politikailag Izrael-barát protestáns közösségeket is a film mellé állította.”

Ez a megállapítás nem felel meg a valóságnak. A filmpárti sajtó hibáját éppen ebben a hamisításban látom, amely valójában súlyos erkölcsi felelőtlenség. Ez a hamisítás a Tihanyi Örs tollából származó, Magyar Nemzetben 2004. december 31-én megjelent 2004-es évet értékelő írásban már leplezetlenül politikai kontextusba került. Így igazolódik a gyanú, hogy A passió sajtóvisszhangjában a kereszténység legszentebb kincsei politikai manipuláció eszközévé silányodtak, melynek segítségével az örök eszményeket képviselni hivatott Egyház lehúzható az érdekek csatározásának szintjére. Bizonygatható, hogy a keresztény értékrend „nem fér össze a baloldali pártok szekularizált és materialista hagyományaival. Az egyházak aktív közéleti fellépése és markáns véleménynyilvánítása egyébként világméretű jelenség, amelyik jó úton halad afelé, hogy sikeresen szálljon szembe a globalista fogyasztói társadalmak önző individualizmusával. Jól példázza ezt Mel Gibsonnak a Jézus szenvedéseiről szóló filmje, amely a baloldali értelmiség köreiben dühödt kirohanások egész sorát váltotta ki.”

Teljesen nyílvánvaló ellenhatás az ilyen cikkekre az a hangvétel, amely például a Magyar Narancs 2004. ápr. 1-jén megjelent, Turcsányi Sándor által írt, Jesszus! című cikkben³⁷ szólal meg.

De ha a filmpárti sajtó provokációját figyelemen kívül hagyjuk, akkor sem érthetetlen a Magyar Hirlapban Várkonyi Tibortól megjelent írás, mely “förtelemről” beszél a film kapcsán. Az Élet és Irodalom 2004. évi 14.számában olvasható Bakács Tibor cikk – Szenvedés címmel -, melyben Bakács megvallja: “Lenyugöz, agyonnyom, unom, s különösképpen nem szeretem ezt a filmet. Eloször is, mi a szeretet? Ebben az esetben az, hogy nem szeretem nézni órákon át, hogy verik, ütik, kínozzák azt, akit szeretek.” Ugyanebben az És számban megjelent Báron –György tollából származó Halál, egyenes adásban című írás, mely relativizálni kívánja a szélsőséges véleményeket. A passióval kapcsolatban talán már az is dicséretes, ha valaki nem akar vitatkozni. Azt mondja “ez egy történelmi film”, alapvetően egy sztori, mely a rendező “szándéka ellenére, akkor kerül a legtávolabb a spiritualitástól, amikor azt művészinek szánt talmi képsorokkal belopni kívánja a nyers történetbe”.

Kevin H. Twelve kritikája, Passió, de vajon kié? címmel³⁸ magyarul is megjelent. Látszik, hogy tudatosan kiegyensúlyozottnak kíván látszani, ami sikerül is. A filmben talál értékeket (sajátos módon például azt, hogy Jézust nem felsőbbrendű lényként ábrázolja), nem tartja zsidóellenesnek, viszont elég sommásan kimondja írása végén: “Összességében én úgy éreztem, ez a film, inkább a néző passiója, mint Jézusé. De hol a feltámadás nekünk?” A gyerekeket egyébként óvná Gibson alkotásától, mert – mint mondja – “Ez a film nem vallási oktatófilm, hanem pusztán a kereszténység kulcsfigurájának szenvedését mutatja be, mindenre való tekintet nélkül!” Twelvw véleménye visszafogottsága ellenére világos: “Az a szomorú, hogy Mel Gibson egy hollywood-i hatásvadász effektekkel megsképelt vallástörténeti horrort alkotott. Van benne ijesztegetés, erőszak, vér. Még jó, hogy szex és káromkodás nincs!” És egy azóta beigazolódott jóslást is megenged magának: “Biztos vagyok, benne, hogy miután március végén bemutatják nálunk is, nagyon meg fogja osztani a nézőközönséget, de ebből Mel Gibsonnak csak előnye származik, mert minél nagyobb a botrány, annál nagyon a bevétel. Mert ez a film inkább üzleti vállalkozás, mint valami magasztos cél elérése érdekében létrehozott alkotás.”

A német, a francia, az amerikai és az olasz katolikus püspökök sajtóban megjelent véleménye egyáltalán nem volt egybehangzóan lelkes pártolója a filmnek. Szemben a magyarországi keresztény, és azon belül a katolikus médiával. Kitüntetett figyelemmel olvastam a magát katolikus sajtóként definiáló újságok filmmel kapcsolatos cikkeit. Úgy tűnik, hogy az Újember, és a Kersztény Élet irodáiban – a Képmáshoz, Magyar Nemzethez, Heti Válaszhoz hasonlóan –, a konform magatartás a film favorizálását illetve a másik véleménnyel való szembenállást követelte meg.

Az olasz katolikus sajtó egyik kiemelkedő fontosságú és legnagyobb olvasottságú hetilapja, a La Famiglia Cristiana ki tudott maradni ebből a primitív és ezért alapvetően kérdéses hitelességű párbajból, igaz olyan áron, hogy egy kicsit midenkinek igazat adott cikkeiben. Az egyik olasz televíziós csatornán néhány nappal a film premierje előtt - mikor a film megtekintésének korhatáráról volt szó - a megkérdezett állami tisztviselőnek kellett felhívni a riporter figyelmént arra, hogy az Egyház tagjainak álláspontja egyáltalában nem olyan sablonos, mint ahogy azt a riporter kérdése sugallja. A megkérdezett politikus a Famiglia Cristiana március 21-i számában megjelent cikkre utalt, mely Roberto Parmeggiano tollából született és a milánói főrabbi Giuseppe Laras valamint a biblikus professzor Gianfranco Ravas beszélgetését hozta.

Az idézetek mutatják, hogy árnyalt kritika létezett a külföldi és a magyar sajtóban is, de nem kaptak annyi teret, amennyit megérdemeltek volna. A médiában uralkodó légkör az egyre inkább polarizálódó véleményeknek kedvezett. Keresztény szempontból csak néhány cikk minősítette rossznak a filmet túlzások nélkül, kellő bátorsággal, megalapozott érvekkel. Ilyenek például a német nyelvű „Film-szolgálat” április 6-án megjelent számának Peter Hasemberg tollából született kritikája, Zefirelli említett nyilatkozatai és Gábor György már idézett véleménye. Ez egyébként azért elgondolkoztató³⁹ jelenség, mert A passió – mint az elző fejezetben bizonyítottam - okot adott arra, hogy művészeti, filozófiai és teológiai oldalról sok józan, de alaposan elmarasztaló kritikát kapjon az egész világsajtóban.

4. Értékelés

4.1. Megosztottság külföldön és még inkább itthon

E film világszerte megosztotta nem csak a mozilátogatókat, hanem a sajtó orgánumokat is. Ez utóbbiakról kis túlzással elmondhatjuk, hogy ket pártra szakadtak: a filmért lelkesedők és a filmet elutasítók pártjára. Egyfajta végletesség tendenciáját figyelhettük meg, ami mindaddig fokozódott, mig a téma ki nem fulladt, egyszerűen azért, mert már mindazok megnézték a filmet, akik ezt fontosnak tartották.

A végletesség nem csak ezzel a filmmel kapcsolatban, hanem a médiában megjelenő véleményekkel kapcsolatban rendszerint tapasztalható. A sajtó általában kedveli a konfliktusokat, amelyek a szélsőségek összeütközéséből adódnak. A felelős újságírás azonban óvakodik attól, hogy ellentéteket szítson, megelégszik a meglévők objektív bemutatásával.

A külföldi és a hazai sajtó megnyilvánulásait egyaránt igyekeztem nyomon követni a témában. A magyaron kívül elsősorban az olasz sajtótermékekkel foglalkoztam, és csak részben a német és angol nyelvűekkel. Úgy találtam, hogy főbb vonalaiban ugyanaz a tünet volt megfigyelhető külföldön és itthon. Hazánkban azonban mintha még szélsőségesebb indulatoktól táplált vélemények is hangotak volna, és talán a kis ország adottságaiból kifolyólag a szélsőségek között az arisztotelészi arany középen, a józanság határain belül, szinte semmit nem találtam. Az első fejezet médiaetikai szempontjai alapján óhajtott újságírói függetlenség csak nyomokban volt fölfedezhető. A pártatlanság eszménye helyett a vaskos részrehajlás volt megfigyelhető a magyar sajtótermékek hangvételében.

A külföldi média kevéssé, a magyar pedig egyáltalán nem figyelt föl arra a tényre - amint erre a német püspöki kar állásfoglalásával kapcsolatban céloztam -, hogy ez a film a keresztényeket is megosztja. Ez a fajta megosztottság talán azért nem kapott kellő publicitást, mert a mesterséges kettészakítottság feszültségét csillapította volna. A közvélemény hazánkban két táborról kapott hírt: a “filmpárti” és a “filmellenes” oldalról. Ebbe a leegyszerűsített képbe nem fért bele árnyaltabb megközelítés. Különösen az a tény elgondolkoztató, hogy hazánkban a magát keresztényként definiáló sajtó is e kettéosztó végletesség áldozata (talán pontosabb így: elkövetője) lett. Meghökkentő módon a film hibáit tagadó véglet színeiben jelent meg a magyar média palettáján.

A külföldi sajtó kevésbé fanatizált voltát csak azért állítom szembe a magyar példával, hogy ezzel is rámutassak a tárgyilagosságra törekvő újságírói magatartás reális lehetőségére.

4.2. Egy hamis szimbólum - Circulus viciosus

Voltak, akik már a film megjelenése előtt a jelképpé előléptetett alkotás ellen, vagy mellett foglaltak állást. E jelenség hatása alól a sajtó nem csak, hogy nem vonta ki magát, de a leleplezés helyett tovább növelte az álláspontok közti távolságot. Így a sajtó felelőssége is⁴⁰, hogy Gibson alkotása alaptalanul szimbólikus jelentőségűvé lett a közvéleményben.

Bár a média hivatása szerint pártatlan tükre lenne a valóságnak, ebben az esetben bebizonyosodott, hogy aktívan részt vett abban a torzító folyamatban, melynek nyomán Gibson filmje önmagán túlnőve jelképpé vált. A filmet, mint jelképet, a média töltötte meg ideológiai tartalommal, és ezzel a filmet elfogadók és az azt visszautasítók közé mély árkot ásott.

Amíg Mel Gibson filmje csupán egy kérdéses tehetségű rendező üzleti vállakozása, addig a filmet kedvelők és elutasítók tudnak egymással akár építő párbeszédet is folytatni. Ha viszont a film alaptalanul az egész kereszténység és a történelmi igazság szimbólumává emelkedik, akkor a dialógus helyett a harcos indulatok kapnak teret.

A jelképpé emelkedés hamis logikájának következménye lett, hogy az értelmes érvelés helyébe a vak szembenállás került. A passió azért korbácsolhatta föl ennyire fékezetlenül az érzelmeket, mert sem a kritika, sem az elfogadás nem a filmnek szólt többé, hanem világnézeti hitvallásként kapott értelmezést a sajtó által hangolt közvéleményben. Nem álláspontok, hanem az azt képviselő emberek kerültek egymással szembe.

A kritika ebben a szimbólikus értelmezésben az egész kereszténység és az ahhoz köthető összes érték agresszív elutasítását jelentette. A "filmpárti" ideológia szerint a filmet fenntartással fogadók nem kommunikációs partnerek többé, hanem ellenenfelek - holott lehet, hogy csupán csak azért nem tetszik nekik Gibson műve, mert egy rossz film. Az előző fejezetben ez utóbbi lehetőséget igyekeztem bizonyitani, arra az eredményre jutva, hogy A passió című film - címével ellentétben - nem a keresztények Jézusának szenvedéséről szól, ami minden további állítás hitelességének kérdését is fölveti.

Ugyanez a filmet visszautasító sajtó szélsőségeire is igaz. Ha a sajtó mértéktelenül felerősíti azt a jogos félelmet, miszerint a rendező produkciója alkalmas lehet arra, hogy antiszemita propaganda eszköze legyen, és alaptalanul arról beszél, hogy a film egy tudatos antiszemita hecckampány, akkor ezáltal éppen a média válik a film értelmes bírálatának gátlójáva.

A filmet antiszemita jelképként értelmező sajtó A passiót kellő kritika nélkül fogadó – becsapott – nézőben nem korrekt tájékoztatásra váró félrevezetettet, hanem olyan tudatos gyűlölködőt látott, akivel nincs értelme dialogizálni. A társadalmi feszültségeket csillapító kommunikációra azonban csak az érzelmi elfogultságon felülemelkedő józan újságírás képes. A film valóban nem ok nélkül sérti a zsidók és a keresztények érzékenységét, kiegyensúlyozott kritikája mégis csak mértékletesen, a dialógus szellemében kommunikálható eredményesen a köz javára: A passió nagy baja, hogy nem a felelős gondolkozásra ösztönöz, hanem, reflektálatlan - ezért bárki ellen fordítható - indulatokat gerjeszt.

A film sajtóvisszhangjának tanulmányozása során kitűnik, hogy a legsúlyosabb károkat a szemben álló szimbólikus értelmezések szerencsétlen, de természetszerűleg bekövetkező konfliktusa hozta. A "filmpártiak" és a "filmet elutasítók" nem csak saját vélt igazságaik rendszerét képviselték elvakultan, hanem a másik fél részigazságait is vehemensen támadták.

Ezzel viszont a dialógusra képtelen kommunikációs kör bezárult. Mondhatjuk "circulus viciosus"-nak is, hiszen valóban vétkes, "ördögi" körözés az, amikor az egyik szélsőség a másikat úgy gerjeszti, hogy a tények föltárására rendelt média egyre inkább eltávolodik a valóságtól - jelen esetben a film tárgyilagos értékelésétől - és egyre jobban eltávolítja attól közönségét is. A vicium-ból származó viciosus szó a virtuosus, azaz erényes ellentettje. A józanság erényének hiánya, a szellemi restség és indulatosság víciumainak eluralkodása eredményezi az igazság meghamisításának ezt a viciosus spriálját.

4.3. Függetlenség helyett konformiznus

Mi lehet a magyarázata ennek a két pólus körüli csoportosulásnak az állásfoglalások terén? Tudjuk, hogy a kisebb-nagyobb közösségek részéről az egyénre bizonyos elvárások nyomása nehezedik, mely egy sajátos belső késztetést szül: elfogadott módon akar viselkedni. A konformizmus, az előírt szerinti formálódás kísértése felfedezhető a filmünkkel kapcsolatos álláspontok megfogalmazásában. Az újságíró és következésképpen az olvasó nem akar (vagy nem mer) egyedül maradni azok között, akikről eleddig úgy gondolta, hogy egyetértenek vele, ő pedig velük.

A konformizmus jelensége az ember társas természetéből adódó, önmagában közömbös jelenség, mely a konkrét eset körülményei között vagy jó, vagy rossz, aszerint, hogy miért és mennyiben konformálódik valaki. Ilyen értelemben nevezzük például alkalmazkodásnak, azaz a konformizmus elfogadható variánsának, amikor valaki tapintatból, vagy a későbbi esetleges meggyőzés reményében tekintettel akar lenni mások értékrendjére. Sőt, ide sorolható az is, aki józanul fölméri, okos dolog-e kiállni ellentétes véleményű, elvakult többség elé a saját véleményével, vagy csak hőzöngés, a sors felesleges kihivása önmaga ellen – türelmes kivárás helyett.

Az alkalmazkodás (konformizmus) ezen formájával ellentétesen csordaszellemnek bélyegezzük azt – nagyon roassz szóhasználattal –, amikor valaki saját kicsinyes érdekeitől vezérelve bólogat a komoly meggyőződése ellenére. (A szóhasználat azért rossz, mert az állat esetében a „csordaszellem" az életbenmaradást szolgáló egyik legpozitivabb dolog; a személyiséggel rendelkező ember számára viszont a konformizmus önmaga feladását, szellemi halálát jelenti).

Tény, hogy az elfogadásra vágyó emberi természet ellentmondásos helyzetben találja magát, ha mást lát, máshogy gondolkodik, mint a többiek. Ennek az ellentmondásnak egyik feloldása a konfliktus és vele sokszor a magáramaradottság vállalása, a másik feloldási lehetőség saját magunk átformálása, meggyőződésünk hozzáalakítása a többség által hangoztatott véleményhez. Ez utóbbi választás a kézenfekvőbb, amint arról a szociálpszichológiai kisérletek éppúgy tanuságot tesznek, mint Andersen "A császár új ruhája" című meséje.

A témánkra vonatkozó cikkek átolvasása számomra azt mutatta, hogy a kevéssé érett személyiség számára – legyen akár újságíró az illető – A passióról véleményt formálni egyszerűen azt jelentette, hogy az ember a médiában addig megjelent két kristályosodási pont köré rendeződő állásfoglalások valamelyikéhez "pártol", anélkül, hogy a filmről valódi megalapozott véleménye lenne. Ez azonban nem a valóság felelősségteljes feltárására törekvő etikus újságírói magatartás, hanem a konform középszerűség kényelmes megoldása. Ebben a többiekhez alakulásban az újságírói függetlenség, - vagy ahogy az előzőekben az erények etikájának kifejezésével mondtam - a józanság hiányát fedezhetjük föl. A média szabadságának gyökerei az újságíró pártatlanság mellett hozott személyes döntéséig nyúlnak. Ez a döntés - A passió esetének tanúsága szerint - nem születik meg abban, aki inkább akar megfelelni külső elvárásoknak, mint az etika belső követelményeinek.

A konform újságírás méltatlan függőséget jelent. A helyesen értelmezett függetlenség megvalósításához szellemi erőre van szükség (jegyzetbe: mellékletre utalva: józanság), amely az újságírót felvértezi az elutasítástól való félelemmel, illetve az elfogadottság iránti mértéktelen vonzalommal szemben.

4.4. Látszat konfrontáció

Egy látszólagos ellentmondást ezen a ponton tisztázni kell. A konform magatartás és a konfrontáció keresése bár látszólat egymás ellen hatnak, mégsem mondanak ellent egymásnak.

A sajtó keresi a konfliktust, néha etikátlanul gerjeszti is azt. Így tudja szórakoztatni közönségét. Hogyan lehet konform egy újságíró, akinek napi munkája, hogy ellentéteket kerssen, esetleg provokáljon?

A passió sajtóvisszhangja leleplezi, hogy a konformizmus és a konfliktusok provokálása sajátos módon illenek össze. A média ugyanis bár keresi a konfliktusokat, de maga szeret kívülállóként jelen lenni. Azokat a konfliktusokat kersei, amelyekről írhat, de nem azokat, amelyeket neki kell kezelni, viselni. Ebben a media is egészen emberként, hétköznapi emberként viselkedik: egy-egy médium egyáltalán nem szereti, ha nem szeretik. Ez még érthető is mindaddig, amig az újságírótól nem várunk többet, mint bárki más emberfiától; amiből az is következhetne, hogy megfelelő szókinccsel és fogalmazási készséggel akárki lehet újságíró. De ha media-etikáról beszélünk, sőt megfogalmazzuk határait és elvárásainkat irányában, akkor némi aszketizmust az újságírótól is kénytelenek vagyunk elvárni; például annak kikapcsolását, hogy munkája mennyiben teremt számára szimpatiát vagy annak ellenkezőjét.

Nehezebb kérdés, hogy az újságíró megélhetése is múlik azon, hogy elfogadják. A passióval kapcsolatban sok cikk írója, főleg a film-párti oldalon nem magának akart ellenségeket gyüjteni, amikor harcos elfogultsággal szólalt meg, hanem a közönség számára iparkodott ellenségeket gyártani. A részrehajló sajtó belement ugyan indulatoktól táplált ellenségeskedésbe is, de elsősorban nem azért, hogy elutasítsák azok, akik nem értenek vele egyet, hanem, azért, hogy azt modja, amit a saját tábora hallani akar. Az egyre sarkosabbra formált féligazságokkal lelkesítet közönség azonban egyre szélsősőgesebb "igazságokat" akar hallani. Az inkorrektség spiráljába került médiumok ezzel egyre kiúttalanabb helyzetbe vezetik a rájuk hagyatkozó olvasókat. Dialógus hiányában a szemben álló vélemények egyre távolabb kerülnek egymástól és a realitástól.

4.5. Az inkorrekt tájékoztatás “haszna”

A valóságtól elszakadt "szabad" véleménnyílvánítások légköre a józanságnak egyre kevésbé, a demagóg újságírásnak annál inkább kedvez. A passiót elemző cikkek döntő többségében megfigyelhető újságírói magatartást joggal minősíthetjük demagógnak, mely a "néphangulatot" a felelősség vállalása nélkül saját érdekei szerint manipulálja.

A különböző véleményt képviselő sajtóorgánumok közötti feszültséggel kapcsolatban pedig meg lehet állapítani, hogy az csak az objektív tájékoztatásnak, de nem a szemben álló médiumoknak árt. Valóságos konfliktust nem vállal az újságíró, aki egy másik szerkesztőségben dolgozó kollégájával vitatkozik, a mesterségesen gerjesztett szembenállás az olvasóközönség számára adja föl a leckét. Az olvasónak kell eldönteni, hogy magát mértékadóként prezentáló valamelyik médiumhoz "pártol", vagy saját önálló belátásait veszi komolyan.

A passió esetében magyarországon egyik sem problémamentes megoldás. Még ha kényelmesnek látszik is egy újság által súlykolt - filmet elutasító, vagy elfogadó - állásponttal azonosulni, az olvasó, a konform újságíróval szemben, a konfliktust nem tudja elkerülni, mert a való világban él. A valóság tapsztalata pedig nem olyan végletes, mint a média torzított világa. Elég, ha megnézi a filmet, és kiderül, hogy neki nem tetszik, pedig elvárás, hogy tessék, vagy nem ütközik meg azon, amit botrányosnak mondanak. Nagy valószínűséggel személyes kapcsolatai révén is találkozik a médiában hangsúlyozottaknál árnyaltabb véleményekkel. Egyszóval a helyzete nem olyan egyszerű, mint egy átideologizált médium munkatársának a szerkesztőségben a számítógép klaviatúrája mögött.

Az általam elolvasott cikkek tanúsága szerint a magyar helyzet ebből a szempontból egyszerűbb (pontosabban primitívebb), mint azt várni lehetne. Volt újság melyben pro és kontra cikkek is helyet kaptak. Ez kétségtelenül jele volt – sajnos az újságok többségében csak jele lett volna – az elfogulatlanságra törekvésnek. Megjegyzem azonban, hogy ebben az utóbbi esetben sem jött létre dialógus a két nézet képviselői között, hanem egyik nap az egyik, másik nap másik vélemény kapott helyet a lapban, mintha mindenkinek igaza lett volna függetlenü attól, hogy mit mondott (vagy helyesebben: mintha senkinek nem lett volna igaza).

A látszat-objektivitás csapdájába még a legjobb újságírók is könnyen beleesnek, amikor kritikájukkal ahhoz a képzeletbeli orvoshoz hasonlítanak, aki – a kiegyensúlyozott kezelés nevében – páciense miden betegségére egy-egy kanál orvosságot ír fel, bár a betegség között van a harántsűlyedés mellett a szívinfarktus is.

A média egészét figyelve úgy tűnik, hogy az "elvárás", amihez mindenképpen csatlakozni kellett, nem is annyira a film minősítését illette, hanem kritikájának azt a vehemens módját, amely a mozikba terelte az embereket. A "negatív reklám is reklám" elv alapján, tulajdonképpen a sarkos elútasítás éppúgy a film megnézésére ösztönzött, mint Gibson alkotásának magasztalása. Könnyebb volt lelkesedni a filmért vagy akár harcosan elutasítani is, mint józan kritika gyakorlásával tájékoztatni A passió hibáiról.

Ezt a feltételezést erősíti a tény, hogy a sajtó napirendjéről gyakorlatilag azon nyomban lekerkültek a filmmel kapcsolatos információk, mihelyt már nem lehetett számítani több jegyvásárlóra. Holott a heves vitákat kiváltó kérdések továbbra is válaszra várnak, mint ahogy válaszra vár az a kérdés is, hogy vajon a film kapcsán kialakult “hisztérikus” légkör megengedte-e egyáltalán, hogy a témában megszólaló sajtó valamiképpen kimaradjon A passió öngerjesztő reklámfolyamatából?⁴¹

A passiót körülölelő indokolatlanul intenzív pro és kontra felháborodás jól megragadható a Császi Lajos által használt „morális pánik”⁴² fogalommal, melyről azt írja Tévéerőszak és morális pánik című könyvében, hogy manapság már nem valamely valóságos deviáns esemény mádia általi utólagos felnagyítását jelenti, mint korábban, hanem azt, hogy a média minden nap megtölti „morálispánik-gépezetét” a napi szenzációval. A politika, a gazdaság, a művészvilág már eleve „média-horgokat” használ, hogy nyilvánosságot kapjon⁴³.

4.6. Nem egyedi eset

A passió esete nem egyedi. A sajtó nyilván sok más esetben sem felel meg a felelősségteljes, pártatlan tájékoztatás etikai követelményének és ezzel a társadalom amúgy is meglévő törésvonalait tovább feszíti. Olyan művészi alkotásokról, eseményekről, jelenségekről van szó, melyek - bár önmagukban kevésbé provokáltak volna elentéteket - a sajtóban megosztó szimbóumokká váltak.

Erről ír Horányi Özséb A hisztériázást pedig tessék abbahagyni című cikkében⁴⁴. Horányi megfontolandó eszmefuttatásának kiindulópontja több eset – köztük A passió című film - mellett a Tilos Rádió körül kirobbant botrány. Kifejti, hogy a társadalom hiszterizálható a meglévő polarizációk növelésével (például az antiszemitizmus erősödését vagy a keresztények nyomulását vagy etnikai kisebbségekkel való fenyegetettséget láttatva) vagy éppen új polaritások tematizálásával. Ezt az állapotot a média esetenként nemcsak bemutatja, de fenn is tartja, sőt - akár saját érdekei miatt - fokozza is.

A társadalmi kommunikáció célját Horányi ezzel a széttartó tendenciával szemben az integrációban látja. Az oda vezető út a tények tényekként való elfogadásával, mindannyiunk egymás iránt vállalt szolidaritásával és legelőször annak elfogadásával kezdődik, hogy van morális és intellektuális minimum, amit minden körülmények között és mindenki, aki részese a magyar társadalmi kommunikációnak megtarthat.

Meggyőződése, hogy ezen az úton járva a társadalomban ugyanazon témában különböző, esetenként egymással szöges ellentétben álló véleményáramlatok élhetnek egymás mellett kiegyensúlyozottan, bár - szerinte - a mai magyar társadalmat annyira megülte a hisztérikus légkör, hogy egyelőre a helyzet józan mérlegelése is szinte lehetetlen.

Dolgozatom tárgya szempontjából fontos, hogy a Horányi által is említett Tilos botrány nagy médianyilvánossága nem segítette a magyar társadalom hozzá ahhoz, hogy az ügyet megeméssze, tanulságait levonja, nem segítette annak megértését, hogy mit is jelent például kereszténynek lenni, mit kell a kereszténynek tennie, ha felé (akár egy szerencsétlenül megfogalmazott mondat formájában) gyűlölet irányul⁴⁵. Ugyanezt se Gibsonnak A passióban, se a rá reflektáló sajtónak sem sikerült megmutatnia, hogy mit is jelent kereszténynek lenni, mit kell a kereszténynek tennie, ha gyűlölettel találkozik.

4.7. A keresztény sajtó Magyarországon

A passió című film torz sajtóvisszhangjában hasonló lényegvesztést figyelhettünk meg, mint korábban a Tilos ügy vonatkozásában. A kereszténység felszínre került, fontos és tisztázható témái helyett – mint például a hiteles tanítás Jézus Krisztus kereszthalálának felelőseiről – olyan ideológiai indíttatású ál-témák uralták a sajtóorgánumokat, melyek csak még inkább elmélyítették a közgondolkodásba korábban bevésődött hamis és békétlenséget szító sztereotípiákat.

Külön sajnálatos, és az erkölcsi felelősség kérdését súlyosan érintő, és már említett tény, hogy az önmagukat keresztény sajtóként definiáló magyar médiumok sem mutatták föl a józan és őszinte igazságkeresés jó példáját. A pártatlanság – ami semmiképp semlehet azonos az agnosztikus közömbösséggel, hanem a valóság iránti elkötelezettség igyekszik lenni – leginkább rajtuk lenne számonkérhető. A kudarc azonban nyilvánvaló. Miként a felsorakoztatott példák bizonyítják, hazánkban a keresztény sajtótermékek e filmmel kapcsolatban nem töltötték be hivatásukat. Épp ellenkezőleg, hiszen tevékenyen részt vállaltak annak az ostoba konfliktusnak a gerjesztésében és ébren tartásában, melynek igazi kárvallottja az igazság, mégpedig a Názáreti Jézus történelmi és teológiai igazsága lett.

Következtetések

Dolgozatom végén szeretnék a médiaetika szempontjából röviden össszefoglalni néhány tanulságot, melyek általánosságban is érvényesk az újságírói függetlenség problémájára.

Az első fejezetben a független újságírás lényegét a pártatlan tájékoztatás melletti radikális elkötelezettségben találtam meg, melynek lehetőségi feltétele a józanság. A józanság az a belső erő, amivel az ember képes arra, hogy kellő távolságot tartson ömagától is, úrrá legyen vágyain és félelmein megőrízve gondolkodásának szabadságát.

A passió konkrét vizsgálata arra is felhívta figyelmemet, hogy a részrehajlástól való mentesség a gyakorlatban elsősorbn önálló szellemi életet, non-konform magatartást, a külső elvárásoktól szabad újságírói tevékenységet jelent. E függetlenség számára az érett személyiségű újságíró önismerete és belső szabadsága jelent biztos hátteret. A szakmai rutinnal megszilárdított józan gondolkodás nem jelent agnosztikus közönyt, hanem őszinte, de mértéktartó érdeklődést. Ebből a talajból fejlődik a hiteles tájékoztatás.

A felelősséggel végzett újságírói munka egyszerre szolgálja az egyént és a közösséget. A passió és sajtójának vizsgálata nyomán világosan körvonalazódott az etikai elvárás, hogy a média üzenetei minden manipulációtól, ideológiától és demagógiától mentesek legyenek.

A média etikus magatartásának jelentősége a modern demokráciákban különösen is hangsúlyos. A passióval kapcsolatos elmérgesedett sajtóvita pedig nyilvánvalóvá tette, hogy az erkölcsi tartás nélküli, "kompromisszumkész", konform újságírás - paradox módon - nem egyetértést szül, hanem a szélsősőges álláspontok indulatos szembefordulását eredményezi a társadalomban.

Felelőséggel és hűségesen tárta-e föl a sajtó A passió című film valóságát az olvasók előtt? Bár nem lehet erre a kérdésre kellően árnyalt választ adni egyetlen nemmel, dolgozatom végén mégis kimondhatónak tűnik, hogy ha volt is néhány elfogulatlan híradás, véleménynyílvánítás, a sajtóvisszhang fő vonulata inkább a viták, az objektív igazságot elfedő egymásnak feszülő ideológiák, mint a tárgyilagosságra törekvő párbeszéd irányába mutatott.

A sajtótermékek egyoldalúsága, médiaetikailag elfogadhatatlan átideologizáltsága nagyban elősegítette azoknak az indulatoknak a felkeltését és ébrentartását, melyek miatt sokkal többen nézték meg a filmet, mint amennyire ezt az alkotás objektív értéke és az "ész-szerű" érdeklődés indokolta vonlna. A szándékoktól és felelősségtől függetlenül is tény, hogy a hónapokig tartó sajtóvita által egy olyan reklámkampány kerekedett a film köré, melynek egyaránt részei voltak a dicsérő és elmarasztaló sajtómegnyilvánulások. Ha emögött a nagyszabású reklám mögött volt egy előre kidolgozott terv (kezdve a kiszivárogtatástól, pro és kontra nyilatkozatok kiprovokálásáig), akkor meg kell állípítani, hogy Mel Gibson tehetsége a marketing vonatkozásában messze meghaladja filmrendezői képességeit.

1Vö. Zsolt P., Tömegkommunikációs Elméletek, Vác, Eu-Synergon (2002) 15.

2Vö. A. R. Lugno., Etica, Firenze, Le Monier (1992) 3.

3Vö. Aquinói T., Summa Theologhiae I-II, 71, 6.

4Vö. W. L. Rivers – C. Mathews, Médiaetika, Bagolyvár, Budapest (1999) 26.

5Vö. ibid, 12-18.

6ibid, 18.

7A zebrának jó, ha képes megszabadulni a ketrecétől, de nem lenne jó, ha a csíkjaitól szabadulna meg, akkor ugyanis valami fontosat veszítene el és leginkább egy szamárra hasonlítana.

8Vö. Zsolt P., Médiaetika, Vác, Eu-Synergon (2003) 224-227.

9Az antik cinikus filozófus Antisthenész tanítása szerint az igazi boldogság a lelki függetlenség (autarkeia). A szabad újságírás eszményét - legalábbis részben - fölfedezhetjük ezekben az ókori furcsa gondolkodókban. A külső dolgoktól független létforma megvalósítása számukra azt az elmélyült gondolkodást (froneszisz) tette lehetővé, melynek célja nem valami részérték - mint a tudomány, a kultúra vagy az államérdek - megragadása, hanem az egyedi szabadságnak, mint alapértéknek elérése volt. Meghökkentő puritánságuk sajátos, de elgondolkoztató válasz a modern újságírás függetlenségét is érintő kérdések sorára.

10Az ókori szofista szemlélet kételkedett minden tárgyi ismeret megbízhatóságában, mondván, hogy az ember csak a maga szubjektív szempontjából ítélhet és értékelhet. Szókratész éppen a szofisták által terjesztett szkepszist és relativizmust akarta legyőzni, hogy az egyetemes érvényű igazság felmutatásával szilárd erkölcsi alapokat vethessen.

11http://www.dur.ac.uk/martin.ward/gkc/books/ortho14.txt; (2005. 11. 01. 11.35) The Project Gutenberg Etext of Orthodoxy by G. K. Chesterton; II. fejezet „Õrület az, ha szellemi aktivitását arra használja valaki, hogy szellemi gyámoltalanságra jusson; és ezek már majdnem eljutottak oda.”

12A filozófusok részéről az erények etikája mellett érveltek: G.E.M Anscombe, Modern Moral Philosophy, in Philosophí 33 (1958) 1-19, újrakiadva in The Collected Philosophical Papers of G.E.M. Anscombe, III:Ethics, Religion and Politics. Oxford, Basil Blackwell (1981), 26-42., Edmunkd Pincoffs, Quandary Ethics, in Mind 80 (1971) 552-571. Lawrence C. Becker, The Neglect of Virtue, in Ethics 85 (1975) 110-122. Bernard Williams, Persons, Character and Morality, in Amelie O. Rorty (ed.), The Identies of Persons, Brekeley, Universyti of California Press (1976); újrakiadva in B. Williams, Moral Luck, Cambridge, Cambridge University Press (1981) Philippa Foot, Virtues and Vice and Other Essys in Moral Philosophy. Brekeley, Universyti of California Press (1978), illetve Oxford, Basil Bleckwell (1981); különösen fontos dolgozatom szempontjából a Morality as a „System of Hypothetical Imperatives” című fejezet 157-173, valamint a „Virtues and Vices” című 1-18, Philippa Foot, Utilitarianism and the Virtues, in Mind 94. (1985) 196-209. Hatása miatt a legjelentősebb e témában: Alasdair MacIntyre, After Virtue: Study in Moral Theory. Notre Dame (1981)

13A manipuláció ellentéte az őszinteség, amely hátsó – azaz manipulatív – szándéktól mentes egyenes beszédet jelent. Az őszinteség azonban kevés önmagában. A vélemény őszinte kinyilvánítását meg kell előznie a tények objektív megaragdásának.

14N. Zingarelli, Vocabolaria delle lingua italiana, Zanichelli, Bologna (1993) 509.

15Minden tudománynak vannak alapelvei (princípiumai), melyek vagy azért nem szorulnak bizonyításra, mert más tudományokból vették őket át, és ott igazolást kapnak, vagy mert nyilvánvalóak.

16Kétségtelenül gyakori tapasztalat a modern média világában az „info-teiment” fogalmával körvonalazható jelenség. A reklámbevételekkel kapcsolatba hozható üzleti szempontok nyomán a legszigorúbb tájékoztató műfajok is a szórakoztatás irányába mozdulnak. A szórakoztatásra törekvés kergeti az ízléstelenség spiráljába a nézettségversenyben egymással küzdő kereskedelmi televíziókat éppúgy, mint a reklámbevételekből élő egyéb médiumokat.

17Katalin Anna Emmerich (*Flamsche, Vesztfália, 1774. szept. 8.–Dülmen, 1824. febr. 9.) misztikus tapasztalatait a vele folytatott beszélgetésekből Clemens Brentano (1778–1842) írta le a következô címekkel: Das bittere Leiden unseres Herrn Iesu Christi, 1833; Leben der heiligen Jungfrau Maria, 1852; Das Leben unseres Herrn und Heilandes Iesu Christi. – Magyarul megjelent: Betlehemi látomás. Jelenetek a gyermekségtört-ből. Ford. Bölcskei Lajos. Budapest. (1944); Schölzhorn, Leo Maria: Szűz Mária Efezusban. Ford. Búzás József. Bécs–Pozsony–Bp., (1990).

18Vö. Erdő P., Csak a kegyelem, Válasz könyvkiadó, Budapest (2003) 114-118.

19A hír, hogy a pápa jóváhagyólag nyilatkozott a Passióról, először a Wall Street Journal weboldalán, Peggy Noonan rovatában jelent meg december 17-én. Noonan azt írta, hogy a pápa véleményét maga Dziwisz tolmácsolta Steve McEveety producernek és Jan Michelini rendezőasszisztensnek. Ezzel szemben II. János Pál pápa egyik legközelebbi munkatársa, Stanislaw Dziwisz érsek azt mondta: "Világossá tettem McEveety és Michelini előtt, hogy a szentatya nem nyilvánított véleményt. Azt mondtam, hogy a szentatya a lakosztályában tekintette meg a filmet, de arról senkinek sem mondott véleményt. A szentatya nem ítélkezik ilyen műalkotások fölött, ezt másokra, szakértőkre hagyja." Gibson és produkciós cége, az Icon Productions képviselője viszont kitartott amellett, hogy a pápa pozitív véleményt mondott a Jézus utolsó tizenkét óráját bemutató The Passion of the Chris-tról: "A filmkészítők és a pápa hivatalos szóvivője, Dr. Joaquin Navarro-Valls közötti levélváltások és személyes beszélgetések alapján továbbra sincs okunk mást feltételezni, mint hogy minden 'pontosan így történt', és a pápa támogatta a filmet." (2004.01.21 09:05 cinematrix http://ma.hu/page/cikk/afb/0/73560/1)

20Vö. A. A. Moles, A giccs a boldogság művészete, Háttér, Budapest (1996) 14-24.

21A vizualitásról és a fantáziáról, mint az ismeretszerzés forrásáról: Stift Zoltán, La dottrina delle virtú nell’insegnamento de Santa Caterina da Siena, Dissertatio ad Lauream, Szombathely (2000) 25-26.; viszont a valóságosnál is valóságosabb, tehát valótlan „globális képáradatról”, mint a posztirodalmi analfabétizus felelőséről: Günther Anders: Die Antiquiertheit des Menschen, C.H. Beck; München I. kötet (1956), II. kötet (1981)

22Az evangéliumok történelmi hátterének megismeréséhez, különösen a keresztrefeszítéssel kapcsolatos kérdések tudományos megközelítéséhez: G. Kroll, Jézus nyomában, Szent István Társulat, Budapest (1993)

23 http://www.mymovies.it/dizionario/recensione.asp?Id=11826&ut=2# - Corriere della Sera, 2004. febr. 26

24Vér és milliárd folyam.

25http://ilgiorno.quotidiano.net/chan/musica:5348224:/2004/04/07:

26Amikor tehetem, a levágásuk napján, pihenésképpen elmegyek a háziállataimhoz, és én ölök meg jónéhány borjút. – mi értetlenül hallgattuk, de Mel elégedetten folytta: a pisztolylövéstől túl hamar végük van ezeknek az állatoknak. Jobban meglátható a szemükben, hogy mi is történik velük, ha megfojtjuk õket.

27Magyar vonatkozású, de példa értékű eset, hogy egy TV csatorna által megkeresett katolikus egyházi személy, bár vállalta a vitaműsorban való szereplést, arra a szerkesztõk mégsem tartottak igényt, miután hangot adott a filmmel kapcsolatos negatív véleményének.

28“Láss, hogy higgy? Pontosan húsvét ünnepén feszíti Mel Gibson Jézust mégegyszer keresztre és még egyszer mozivászonra viszi az Üdvözítõ életének utolsó óráit bemutató kín-drámáját. Ami látható: sok erőszak és kevés lélek. A részletek és mellékszálak nem érdekesek. Az a félelmetes ebben a tényben, hogy úgy tűnik,Gibson mindeközben a legkevésbé sem gondolkodik el a vallási ügyekben mutatkozó fanatizmusról.” - http://www.cineman.ch/movie/2004/ThePassionOfTheChrist/

29Hazafi Zs., Sajátos kódok a Passió-filmben? Hollywoodi ikonográfia, Interjú Gábor György vallásfilozófussal Hetek 2004. ápr. 2.,VIII. évf. 14. sz.

30Természetesen nem csak ő gondolkodott így. 2004. májusában egy BMI-s szemináriumi feladat keretében készítettem interjút Kisléghy Nagy Ádám festőművésszel, aki a filmmel kapcsolatos kritikáját hasonló tömörséggel fogalmazta meg: “az a baj, hogy ez egy rossz film”.

31Miután egy USA-beli Texaxból való férfi megnézte Mel Gibson filmjét, A Passió-t, beismerte barátnoje meggyilkolását. A CCN jelentése szerint egy Richmond-i bíróság a kétnapos tárgyalást követően szerdán (helyi idő szerint) mondta ki a férfi bűnösségét. http://www.jesus.ch/index.php/D/article/457-Kommentare_&_News/17989-USA:_Mann_sieht_Passion_Christi_und_gesteht_Mord_/

32http://www.bbc.co.uk/films/2004/03/18/the_passion_of_the_christ_2004_review.shtml - 24 March 2004

33A Vatikán által hozsannázott, antiszemitizmussal vádolt, egyszerűen rossz Gibson filmet, a "Krisztus szenvedésé"-t, holnap mutatják be Olaszországban. Túl sok vér egy Isten és feltámadás nélküli tragédiához.

34http://ilgiorno.quotidiano.net/chan/musica:5348224:/2004/04/07:

35http://www.mymovies.it/dizionario/recensione.asp?Id=11826&ut=2# - Corriere della Sera, 2004. feb. 26.

36Vö. Tamás Tibor, Vajda Kristóf, A passió – dosszié 2004. május 5. http://www.nol.hu/cikk/155582/

37http://www.magyarnarancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=9984

38Kevin H. Twelve, Passió, de vakjon kié?, Filmkritika, http://www.sf.hu/new404.html 2004.03.22. 03:52

39Olyan nagyon sokat nem kell gondolkozni, vajon miért nem riasztanak el a filmtől a kritikák, ha figyelembe vesszük, hogy az ilyen kritikákat közlő honlapok linkjei között szinte mindig megtaláljuk A passió DVD-jét megvásárlásra kínáló web-áruházét is.

40Ez a felelősség azonban elég nehezen vonatkoztatható kokrét mediumokra a many hands etikai problemája miatt.

41Ezzel kapcsolaban érdekes a helyi sajtóval kapcsolatos személyes tapasztalatom, ahol az egyértelműen elmarasztaló véleményem egy - jelzés értékű aprócska átalakítás következtében - a mozilátogatásra ösztönzést adó színt kapott, hangsúlyozva, hogy bár kritikai távolságtartást javaslok, de senkit nem beszélek le a film megtekintésérõl.

42Vö. Császi L., Tévéerőszak és morális pánik, Új mandátum, Budapest (2003) 15-36

43Vö. ibid 30, Császi itt Angela McRobbie és Sarah Thorton Rethinking ’Moral Panic’ for Multi-mediated Social Worlds című cikkére támaszkodik, amely az Acied House nevű együttes „drogok sugallta zenéjnek” példáját hozza, in a Britisch Journal of Sociology 46, (1995) 559-574.

44Vö. Népszabadság 48. évf. 17.sz.

45Tamás Tibor , A Tilos-ügy sajtóvisszhangjának médiaetikája

Irodalomjegyzék

AA.VV., (Kaczynski – F. Compagnoni szerk.), La virtú e il bene dell’uomo, EDB, Bologna (1993)

Abbà, G., Felicità, vita buona e virtù, Libreria Ateneo Salesiano, Roma, (1995)

Anders, Günther, Die Antiquiertheit des Menschen, C.H. Beck; München I.kötet 1956 II. kötet (1981)

Anscombe, G.E.M, Modern Moral Philosophy, in Philosophy 33 (1958) 1-19, újrakiadva in The Collected Philosophical Papers of G.E.M. Anscombe, III: Ethics, Religion and Politics. Oxford, Basil Blackwell 1981, 26-42.

Aquinói Tamás, Summa Theologhiae, ed. Leonina, Typografia Polyglotta S. C. de Propaganda fide, Roma, (1891)

Becker, Lawrence C., The Neglect of Virtue, in Ethics 85 (1975) 110-122.

Cessario, R., Le virtu, Jaca Book, Milano, (1994)

Composta, Dario, La nuova morale e i suoi problemi: critica sistematica alla luce del pensiero tomistico, Pontificia Accademia di S. Tommaso, Libreria Editrice Vaticana, Róma (1990)

Császi Lajos, Tévéerőszak és morális pánik, Új mandátum, Budapest (2003)

Edmund Pincoffs, Quandary Ethics, in Mind 80 (1971) 552-571.

Erdő Péter, Csak a kegyelem, Válasz könyvkiadó, Budapest (2003)

Foot, Philippa, Utilitarianism and the Virtues, in Mind 94. (1985) 196-209.

Foot, Philippa, Virtues and Vice and Other Essys in Moral Philosophy, Brekeley, Universyti of California Press (1978), újrakiadva Basil Bleckwell, Oxford (1981)

Habermas, Jürgen, A kommunkatív etika, Új mandátum könyvkiadó, Budapest (2001)

Horányi Özséb - Béres István (szerk): Társadalmi Kommunikáció, Osiris kiadó, Budapest (2001)

Kaczynski, E - Compagnoni, F., a cura di., La virtů e il bene dell’uomo, Dehoniane, Bologna (1993)

Kaczynski, E., Etica del dovere o etica della decisione? Una controversia contemporanea: T. Styczen e A. Krapiec in La virtů e il bene dell’uomo, szerk. Kaczynski E., - Compagnoni, F., Dehoniane, Bologna (1993)

Kecskés Pál: A bölcselet története fõbb vonásokban, 3. kiad. Sz. István Társulat, Budapest (1981)

Krokovay Zsolt: Médiaetika, A szólásszabadság és a polgárjogok, L'Harmattan, Budapest (2003)

Kroll, Gerhard, Jézus nyomában, Szent István Társulat, Budapest (1993)

Luno, Angel Rodríguez, Etica, Firenze, Le Monier, (1992).

Luno, Angel Rodríguez, La schelta etica. Il rapporto tra libertá e virtu, Ares, Milnao (1988).

luno, Rodríguez, La scelta etica, Il rapporto tra libertŕ e virtů, Ares, Milano (1988)

MacIntyre, Alasdair, After Virtue: Study in Moral Theory, Notre Dame, London (1981).

McQuail, Denis : A tömegkommunikáció elmélete, Osiris kiadó, Budapest, (2003)

Melina, L., Morale tra Crisi e Rinnovamento, Ed. Ares, Milano, (1993)

Moles, Abraham a., A giccs a boldogság művészete, Háttér, Budapest (1996)

Mondin, G. B., Grandezza e attualitŕ di S. Tommaso d’Aquino in Seminarium, Nuova serie A. XXXVI. n.1 (1996), 107-120

Pinckaers, Servais, Habitude et Habitus, in Dictionnaire de Spiritualité VII., Párizs, (1969)

Rhonheimer, Martin, Ethics of Norms and the Lost Virtues. Searching the Roots of the Crisis of Ehical Reasoning, in Anthropotes IX/2 (1993), 231-247)

Rivers, William L. - Mathews, Cleve, Médiaetika, Bagolyvár, Budapest (1999)

Schockenhoff, E., Bonum hominis. Die antropologiscen und theologischen Grundlagen der Tugendethik des Thomas von Aquin, Mainz (1987)

Schüller, B., Zu den Zwierigkeiten, dei Tugend zu Rehabilitiren in Theologie und Philosophie 58 (1983) 535-555.

Stift Zoltán, La dottrina delle virtú nell’insegnamento de Santa Caterina da Siena, Dissertatio ad Lauream in Fac. S. Theol. apud Pont. Univ. S. Thom., Szombathely (2000)

Tamás Tibor, A Tilos-ügy sajtóvisszhangjának médiaetikája, in Népszabadság online 2004. március 10., http://www.nol.hu/cikk/150143/

Tamás Tibor - Vajda Kristóf, ÛÛA passió – dosszié 2004. május 5. http://www.nol.hu/cikk/155582/

Williams, Bernard, Persons, Character and Morality, in Amelie, O. Rorty (ed.), The Identies of Persons, Brekeley, Universyti of California Press (1976); újrakiadva in B. Williams, Moral Luck, Cambridge, Cambridge University Press (1981)

Zsolt Péter, Tömegkommunikációs Elméletek, Vác, Eu-Synergon, (2002)

Tartalom

Tartalom	1
Bevezetés	4
1.Az újságírói függetlenség	6
1.1. Tömegkommunikáció és erkölcs	6
1.2. Szabadság	7
1.3. Újságírói hibák és erények	9
1.4. A józanság	10
1.5. Dilemmák	13
2. A film	16
2.1. Passiójáték	16
2.2. A szerző	17
2.3. A cselekmény	17
2.4. Vádak a premier előtt	19
2.5. Vélemények a Vatikánból	20
2.6. A film a mozikban	22
2.7. A film értékelése	23
2.7.1. Antiszemitizmus kérdése	23
2.7.2. Művészet vagy giccs?	24
2.7.3. Erőltetett párhuzamok és szimbólumok	24
2.7.4. Mária zavaros szerepe	25
2.7.5. Kinek szól a film?	26
2.7.6. Manipulatív szándék	26
2.7.7. Gondolatok helyett indulatok	27
2.7.8. Történelmietlen dokumentumfilm	27
2.7.9. Meghamisított kereszténység	28
3. A sajtóvisszhang példái	30
4. Értékelés	40
4.1. Megosztottság külföldön és még inkább itthon	40
4.2. Egy hamis szimbólum - Circulus viciosus	41
4.3. Függetlenség helyett konformiznus	42
4.4. Látszat konfrontáció	44
4.5. Az inkorrekt tájékoztatás “haszna”	44
4.6. Nem egyedi eset	46
4.7. A keresztény sajtó Magyarországon	47
Következtetések	49
Irodalomjegyzék	51